Bár nem mindig látszik, azért ez itt egy kultúrblog akar lenni, ezért nem feledkezhetek meg az egyik kedvenc ünnepemről, a_magyar_kultura_napjáról. Többek között azért szeretem, mert csöndes, nem kelt feltűnést, nem hajhász ajándékokat, nem akar semmit, csak tartózkodóan meghúzódik a háttérben, várva, hogy  megemlékezzenek róla. És mivel kevesen teszik ezt, én igyekszem nem elhanyagolni szegényt. Mint ismert, azért ezt a napot választották, akik választották, mivel Kölcsey Ferenc ezen a jeles napon tisztázta le a Hymnus A' Magyar nép zivataros századaiból c. művét, amely méltán lett nemzeti himnuszunk. Anyám újabban mindig "szidja", mondván, hogy nem igaz, hogy nem lehetne valami vidámabb és lelkesítőbb himnuszunk, de nem értek egyet. Nekem tetszik ez a romantikusan lángoló hazaszeretet, még akkor is, ha minden alkalommal, amikor hallom, könnyek gyűlnek a szemembe a szívszaggató szomorúsága miatt. Harcos, szenvedélyes, depressziós, de éppen ilyenek vagyunk, mi magyarok, nem? Sírjunk együtt:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.