párhuzamos életrajzok: Capa és Taro I. rész
2011.12.04. 18:49
Amikor bolyongtam a múltkor a Libriben, és nagyon nem találtam semmit, amit szívesen olvasnék, véletlenül rátaláltam Susana_Fortes Robert Capára várva c. regényére, ami egész jónak tűnt, és mivel addig csak annyit tudtam Capáról, hogy egy magyar származású, később igen híressé vált fotóriporter volt, úgy véltem, nem árthat egy kicsit többet is megtudni.
Ki is derült ez az a regényből, amely Capa fiatal éveiről szó, amikor még a Budapestről világgá ment zsidó vagány volt, és André Friedmann néven futott Párizsban, várva, hogy befusson és híres legyen. A bolyongásban és énkeresésben Gerda_Taro volt a társa, egy szintén a világban egyedül kallódó lány, akivel együtt fejlődtek, váltak egyre felnőttebbé és tartottak össze a világ ellen. Merthogy az 1930-as években nem volt könnyű az élet, a fasizmus is meg a kommunisták is nyomultak, a normális emberek meg egyre inkább háttérbe szorultak (ahogy az már lenni szokott...). Az első nagy ütközés a fasiszta diktatúra és a nem diktatórikus államformára vágyók között a spanyol polgárháború volt. Jelzem, erről aztán igazán nem sokat tanultunk az iskolában, és szerintem elég szégyen, hogy az erről való tudásomat kb. az Akiért a harang szól meg ez a regény szolgáltatja, nem pedig az oktatás. Bezzeg a francia forradalmi naptárat, azt rohadt fontos volt tudni...
Szóval ez a két forrófejű ifjú fotós elhatározza, hogy csatlakozik a sok-sok külföldi önkénteshez, akik beavatkoztak a fasiszta rezsim ellenében a spanyol háborúba, és úgy döntenek, hogy dokumentálják a világ számára az eseményeket, abból a meggondolásból kiindulva, hogy képek nélkül a világ elsiklik a tudósítások fölött. (Ebben van valami.)
Van abban valami fájdalmas naivitás, ahogy a fasizmus árnyékában élő pár munkaként fogja fel a háborút, hisz benne, hogy jó, amit csinálnak, hogy mosdatlanul, éhezve, életveszélyben, barátokat elveszítve küzdenek a legjobb képekért, azért, mert azt hiszik, ezzel elérnek valamit. Capa az az életet habzsoló fajta, türelmetlen, megy előre, mint egy mozdony. Gerda meg szeszélyes, de határozott, mindenhol a középpontba kerül, megőrjíti Capát, de az is őt, igazi nő. Teljesen kiegészítik egymást.
Szép ez a regény, ahogy a két konok, néha önző, néha kibírhatatlan, néha nagyon is szeszélyes ember annyira megszereti egymást, hogy fáj egymás nélkül az életük. Olyan természetes az egész sztori, olyan "bárkivel megeshet" jellegű, és olyan, hogy "de szeretném, ha így szeretnék és szeretnének" jellegű. Leszámítva talán végét...? (Gerda meghal egy balesetben, de valahogy még ezt is olyan egyszerűen és szépen írja le az író, hogy egészen megdöbbentő. Arról nem is szólva, hogy valahogy "tovább él" Capában, bármennyire is közhelyesen hangzik ez. Tényleg van ilyen, amikor valakit magaddal viszel a szívedben. Ritka, de megesik.)
Nagyon tetszett, nagyon gyorsan kivégeztem, és azt hiszem, szívesen olvasnék még ilyesmit. Ez az írónő pont úgy ír, ahogy szeretem: tömör, kevés szóval sokat mond, nagy drámák egy félmondatban, egyszerűségében életszagú. Kedvet is kaptam elolvasni a sztori második felét, tehát jön a Kissé elmosódva!
Szerző: Zendrajinx
Szólj hozzá!
Címkék: politika regény történelem háború életrajz izgalmas elgondolkodtató szerelmes capa taro
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.