Ki lehet olyan idióta, hogy tanulás közbeni elmeháborodott állapotban Turgenyevet olvasson? Na ki? Van valami - talán perverz - vonzódásom a XIX. századi oroszok iránt, nem tagadom. Olyan jól tudják ábrázolni a Vadkelet feszítő társadalmi-gazdasági problémáit, ami nagyon hasonlít Mo-ra: mi is folyton úgy akarunk tenni, mintha a fejlett nyugathoz tartoznánk, de aztán bármit csinálunk, veszünk át tőlük, újítunk meg stb., nálunk valahogy mindig "kicsi és savanyú" lesz az eredmény. Az oroszok a XIX. században pont ilyen gondokkal küzdöttek, íróik meg szépen megörökítették az utókornak a parasztság elnyomását meg a dekadens arisztokráciát. Dosztojevszkijtől "A játékos" megvan? Egyszerűen IMÁDOM, annyira romlott és züllött. Ahogy mki arra vár a német szállodában, hogy meghaljon a nagymama Oroszországban, akitől gazdag örökséget várnak, és aki ehelyett egyszercsak megjelenik a szállóban, és hirtelen minden pénzét rulettre költi. Óriási. (Esetleg ha valakinek megvan az az európai koprodukciós film, amiben két szálon fut a cselekmény, megköszönöm...)

Turgenyev Füst c. regényében is valami ilyesmiről van szó. Adott a német fürdőváros, Baden, tele a kontinens minden dekadens, gazdag, vagy annak látszó előkelőségével, meg persze mindenféle szerencsevadásszal. Hősünk, Litvinov, aki egy jobb sorsra érdemes, tanult fiatalember, csakhogy távol hazájától és a családtól, kallódik. Furcsa elemekkel hozza össze a sors, filozofál a kocsmában, ahogy azt kell, és persze van olyan ostoba, hogy egy gazdag arisztokrata szajhával, aki régen a menyasszonya volt, de most már másnak a felesége, olyan viszonyba keveredjen, aminek következtében elveszíti a menyasszonyát, aki pedig rendes lány és igazán szereti őt. Végül persze két szék közt a pad alá esik, mert a gazdag némber természetesen nem hagyja el érte, a nincstelen fiúért a gazdag férjét, jól faképnél hagyja, de addigra már a menyasszony is elhagyta. Összetört szívvel tehát (amit mellesleg csak magának köszönhet...) visszakullog Oroszországba, ahol aztán a családi birtok igazgatásával üti el az időt addig, míg a menyasszony meg nem bocsát neki és vissza nem tér hozzá - úgy három év múlva. (Hehe, nem kapkodta el.)

A sztori nem sok, de a jellemek nagyon élesek, és az egész annyira oroszos: tudom, hogy hülyeség, amit csinálok, de nem tudok másként tenni, és tudom, hogy boldogtalan élet vár rám, de nem vagyok képes a kezembe venni a sorsomat és normális döntéseket hozni - valami ilyesmi érződik az összes szereplőn. Elég lehangoló, de mégis van benne valami hősies, ahogy mégis vergődnek a hősök, és próbálnak jobbak lenni, és elérni valamit. Aztán vagy elbuknak vagy nem, de legalább megpróbálták. Ez tetszik nekem.

Olvassunk oroszokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.