Akkor jöjjön a Kissé elmosódva (Sligthly Out of Focus), a híres Capától. Még mindig életrajz, még mindig háború, ezúttal a II. világháborúban látjuk viszont hősünket, a "pesti vagányt".

Nem volt nekem annyira világos, hogy a haditudósítók hogyan lesznek azzá, amik, még most sem az, de volt itt egyenruha beszerzés, útlevél- és vízumválság, szóval azért nyilván nem egyszerű. Főleg, hogy ez a szerencsétlen néha még jól ki is rúgatta magát egyik-másik magazintól, amelynek dolgozva ürügyet kapott arra, hogy a lövészárkokban punnyadjon. De azért valahogy mindig visszasündörgött a frontra. Alapelve valahogy itt alakulhatott ki: "Ha nem sikerült jól a képed, nem voltál elég közel." És tényleg. Ő aztán közel ment, nagyon is.

Azt hiszem, ha azt mondja valaki, hogy "háború", akkor az általában valami gyors, hangos, halálos, dinamikus valaminek a képzetét kelti. Pedig nem mindig az. Tele van várakozással, ide-oda mászkálással, néma félelemmel, szorongással, ami mind lassú és éppen ezért borzalmas. Capa ezt is fotózta: az embereket közelről, amikor mentek a csatába, vagy onnan jöttek, autót javítottak, vagy bekötöztek egy sebesültet a semmi közepén, amikor már rég lelépett mindenki. Vagy éppen a párizsi ünneplést, amikor véget ért a háború. (Ennyi lekapott ápolónőt, te jó ég!) Azt hiszem, ahogy ő látta a háborút, az árnyalja a képet a fegyveres konfliktusok természetéről.

Mondjunk néha igen arrogáns újságírós attitűddel közelítette meg a kérdést, amikor azért bosszankodott valami lövöldözésben, hogy nem sikerültek a képek, de az nem izgatta, hogy mindenki meghalt körülötte. Szóval azért a riporterek már akkor sem voltak teljesen szimpatikusak, na. Annak ellenére, hogy egyébként a könyvből egy kifejezetten jó humorú, életigenlő manus képe bontakozik ki, aki nem bír megülni a fenekén, de valahogy jól áll neki ez a remegős izgágaság, ahogy mindenütt feltalálja magát, mindig a talpára esik, és a legborzasztóbb helyzetekből is élve és egészséges szívvel jön ki. Aki tudja, hogy meghalhat, de tudja, hogy értékes munkát végez, amit ráadásul imád is, tehát valahogy annyira a jelenben él, hogy nem lehet nem kedvelni.

Imádtam a könyvet. Nagyon eleven, nagyon élőbeszéd stílusú, tele van remek fotókkal, egyszóval pöpec. Olvassátok el!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.