Néha kell olvasni magyarokat is. Meg klasszikusokat. És néha vegyül a kettő. Rájöttem, hogy néha elhanyagolom az itthoni szerzőket, mert ha bemegyek egy könyvesboltba, ott óhatatlanul is a nemzetközi trendek és írók könyvhalmai jönnek szembe, ha valamit kifejezetten keresel, akkor le kell ásni mélyre, amihez nem mindig van idő, energia, kedv. És olyankor elcsábulok, és veszek valami "divatosat". Talán hiba. Ezért kell néha elmászni a most amúgy életveszélyes könyvtárba (ott se bírtak csúszásmentes hidegburkoló lapokat kiválasztani, úgy kell bekorcsolyázni!), mert ott erre kevésbé tudnak tekinteni, nincs ui. pénz az összes újdonság beszerzésére, tehát maradnak a régi könyvek. És szerzők.

Így hoztam el a múltkor egy Ady- és egy Kaffka-kötetet. Kíváncsi lennék az újságíró Adyra is, nemcsak a költőre, de 2012-ben Nyugat-számokat nem lehet beszerezni. Marad néhány novelláskötet, ami vagy jó, vagy nem. A hajnali táncosnő, amit most hoztam ki, nem annyira jó. Inkább vegyes, de azért vannak benne jó dolgok. Talán az a gond az ilyen novelláskötetetekkel, hogy sok bennük a gyengébb darab, és egymás után olvasgatva sokat, kiderül, hogy az egész kötetben talán ha öt kiváló van köztük, a többi csak olyan "kötelező darab", ami kellett még a lapba, mert kellett. Talán az ilyen szerzőket jobb újságban olvasni, minden héten egy művecske, ami hol rosszabbul, hol jobban sikerül, de egymagában emészthetőbb, mint másokkal együtt. Felvonulnak itt művészek, politikusok, parasztok, babonás asszonyok és kokottok, vékonypénzű, de szépreményű fiatalemberek, akik aztán bolondságokat művelnek, szóval szép, színes világ. Felvillan az a Magyarország, amit talán mostanában szeretnek "visszasírni", de azért látszik, hogy a "boldog békeidők polgári társadalma" nem volt ám fenékig tejfel, sőt. Óriási társadalmi különbségek, a "guba gubához" elv meg a szociológiai törésvonalak isteni hatalma uralkodik. Lehet szidni a XX. századot, de azért tény, ami tény, sok dolgot és elvet előnyösen változtatott meg. Nyilván most is működik a társadalmi átörökítés, és aki jobb helyre születik, az ma is jobb életkilátásokkal rendelkezik, de azért ma már annak is szabadságában áll jobbá tenni a sorsát, aki nem ezüstkanállal a szájában született.

Kaffka_Margit kötete, a Süppedő talajon is hasonló: sok-sok novella, elbeszélés egy kis kötetben, a válogatás több évtizedet felölel, van itt habkönnyű századfordulós darab és háborús nyomorultas is. A nőíróknál az emancipáció előtt még probléma a témák szűkössége. Ma már bármiről tudnak írni, de a XIX-XX. század fordulóján ez még nem volt így, nem is lehetett így. Összes oktatásuk kimerült némi zene, irodalom, háztartási ismeretek tanulmányozásában, elvégre nem kellett mást tenniük, mint férjhez menni, és gyerekeket szülni meg vezetni a háztartást. Ehhez persze nem kell Platónt olvasni, ez tény. Így hát ha szerencsétlen arra adta a fejét, hogy irodalmárkodni akar, akkor nagy fába vágta a fejszéjét. Így jár ezzel Kaffka is néha, de azért nagyon igyekszik jót alkotni. És sokszor sikerül is (többször, mint Adynak), mert a téma eleven és érdekes és olyan szemszögből mutatja, amilyenből más nem. A nő mindenütt. Sokszor tetten érhető, hogy egy nő másképp ír dolgokról, mint egy férfi. Nem is lehet ez másképp, éppen ezért kell mindenféle szerzőt olvasni, és akkor közelebb jutsz a valósághoz. Az, ahogy Kaffka ír a nőkről, nem olyan, mint ahogy a férfiírók írnak róluk. Kaffka belülről látja őket. Még azokat is, akiket nem ismer, aki ő nem volt. Van itt mindenféle nőszemély, leány, asszonyság: bukott színésznő, gazdag kokott, szerelmes parasztasszony, idős dáma, fiatal leány, aki jobb sorsára vár a szegény rokoni szerepből kitörve, és így tovább. Érdekes élethelyzetek, amiket egy férfiírónak soha eszébe nem jutna leírni: visszatérő motívum a hervadó negyvenes családanya és valami tizenéves fiú néha plátói, néha nem plátói szerelme, finom színekkel és elmosódó kontúrokkal megfestve, ahogy egy férfi soha észre nem venne egy ilyen szerelmet. Meg az olyan rettenetes életeket, mint amikor egy nő pénzért és biztonságért megy férjhez valakihez, akit gyűlöl, de úgy érzi, csak így biztosíthatja a jövőjét és a biztos életet, aztán valamikor rájön, hogy ez borzalmas kínszenvedés, de már nincs mit tenni, mert addigra megöregszik és csak csúnyul és boldogtalankodik egy öreg férj mellett, akit ápolni kell meg elviselni a bogarait. Vagy ott vannak az apácák,akikhez mindig visszatér: a sok magányba zárt nő, akik egymás kínzásával töltik napjaikat, bezsuppolva valami isten háta mögötti zárdába, életük végéig. Mennyi fájdalom lehet ott a párnákba sírt könnyekben!

Valahogy olyan igényes az egész, még akkor is, ha gyengébb művek is vannak a kötetben. Szép nyelvezet, néha ugyan nagyon magasröptű, és itt-ott döcög a nyelvtan, talán egy szigorúbb szerkesztő jól jött volna, de nagyon új, ahhoz képest, amit hajlandóak tanítani az iskolában. Miért is nem lehet női írókat tanítani a nemzet tanterve szerint? Még a végén kiderülne, hogy az emberiség nem csak férfiakból áll? Ó, borzalom. Mondjuk elképzelem a jelenetet, amint magyar órán a leszbikus apácák kerülnek szóba meg Kaffka, és az a sok gondolkodni képtelen tahó, akinek már A tápai lagzi rettenetét is úgy kellett a szájába rágni, pedig az egy nagyon egyszerű vers, próbálja felfogni az ilyesmit. Brrr. Inkább ne. De azért amikor már kijöttünk a hülyék és a hülye tantervek közül, talán mégis olvassunk ilyen szerzőket is, mert érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.