Ismét Széchenyi Zsigmondot olvastam (és még fogok is - sokat!), mert az kell. Fura módon kiderült, hogy őt még a zöldnadrágosok is respektálják, pedig ők szerintem nemigen olvasnak. Viszont az Ahogy elkezdődött... és az Ünnepnapok című kötetekről még velük is tudtam beszélgetni.

Merthogy ez a két önéletrajzi ihletésű, félig vadásznapló, félig útirajz jellegű kötet olyasmi, amiben mindenki lelhet örömet, kalandot, érdekességet, akár vadász az illető, akár csak "mezei" olvasó. A puskalövés csak mintegy mellékesen dördül el, a lényeg az élmény. Az pedig jóval több, illetve más, mint a zsákmány lepuffantása. Benne van a felkészülés, a koránkelés nyűgössége, a kicaplatás a lesre, a cserkészés izgalma, az állatok megfigyelése, a kísérő melletti üldögélések és nagy hallgatások, a hibázás feletti bosszankodás, vagy éppen a hosszas küszködés utáni elejtés megelégedése. De ahogy az író is írja, "több az erdőzúgás", mint a vadűzés, több a természetjárás, mint a "gyilkolászás", végsősoron inkább a befelé figyelés és világtól elfordulás a dolog lényege, csak éppen ezekhez kell a megfelelő ürügy.

Az "Ahogy elkezdődött..." című kötetben a boldog gyermekkor, az "Ünnepnapokban" már a felnőtt lét vadászélményeit tárja az olvasó elé. A stoplis puskával legyeket gyilkolászó gyerektől a medveölő felnőttig. Egyenletesen lépeget a vadászösvényen, mindennek előzménye és folytatása van, egyetlen nagy fejlődési ív az egész. És hihetetlen jó stílusban mondja el a mesét! Hihetetlen, de lerágtam a körmöm egy-egy görényles vagy veréblövés miatt! Elképesztő, hogy a később igencsak megpróbáltatásokkal teli élete alkonyán az író képes volt így felülemelkedni a nehézségeken, és olyan bájjal, olyan magától értetődő természetességgel tudta papírra vetni az évtizedekkel korábbi emlékeket, hogy azok teljes frissességükben csillognak most is, és nem nem árnyékolja be őket semmiféle depresszió, hatalmi túlkapással szembeni kicsinyes bosszúvágy. Vagy ezer oldalon át olyan béke árad a tollából, amiből sokan tanulhatnának. Olyan tiszták ezek a könyvek. Tele vannak humorral, kedvességgel, őszinteséggel, néha öngúnnyal is. Ha az író valamit kritizál, azt is olyan szőrmentén teszi, hogy végig úriember marad közben, de mégis megmondta a magáét. Nagyon ügyes.

Mindkét kötet rövid kis fejezetekből áll, a kronológia helyett inkább egy-egy téma köré rendezve a mondanivalót. A háttérben (egy-egy vadfaj mögötti árnyékban) bontakozik ki a család és a tágabb környezet, később a világháborúk és más dolgok is. Talán másban visszatetszést kelthet, hogy a világháború alatt pl. a szalonkahúzás izgatja az írót, de szerintem ez nem azért van, mert nem érdekelte, ami körülötte zajlik (egy világháborút elég nehéz is ignorálni), hanem a tudatos eltávolítást alkalmazta. A könyv a vadászatról és róla szól, a természetről, az állatokról, és pont. Egyszerűen nem engedte be a negatív dolgokat a könyvbe, nehogy bemocskolják a tiszta matériát. Tiszteletre méltó. Ahogy az is, hogy a szó legnemesebb értelmében úriember írja ezeket a könyveket. A stílus maga az ember - mondják és tényleg. Az író kibontakozik a könyvből. Kiváltságos születési helyzete által abszolút nem befolyásolva, értelmes és jószívű, intelligens, humoros és a nagyképűséget még hírből sem ismerő emberként. Semmi főúri allűr, semmi egzaltált ostobáskodás. Csak egy jó ember. Ennyi pedig pont elég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.