Még mindig tart az olvasási bulímiám, nem javulok. :) Az utóbbi időben meg csak ettem a könyveket, és nem írtam semmit. Pedig van mindenféle cucc.

1. Olvastam pl. Gárdonyitól az Isten rabjait. Valahogy hozzám keveredett, pedig anyu könyve volt, és hurcoltam a költözések során jobbra-balra, és mégsem olvastam el soha. Most sorra került. Szent Margitról szól, persze körítéssel, szimpatikus mellékszereplők szemszögéből bemutatva, emberközelien. Hátha megtörünk, és tisztelni kezdünk egy nőt, aki keresztény buzgalomból nem fürdött. Na jó, gonosz vagyok, de azért ezt erénynek beállítani tényleg túlzás. Rájöttem, hogy egyre jobban szeretem Gárdonyit, annyira emberien ír. Egyszerű, érthető, rövid mondatok, sok-sok tájszóval, ízes beszédű szereplőkkel, szinte lelépnek a lapról, nagyon jó. Él a szöveg. A sztori persze ismert, Margitot a királyi szülők Istennek ajánlják fel, cserébe a tatároktól való megmenekülésért. Úgy tűnik, a lánykának tetszik is a szerep, mert buzgóbb lesz minden társánál, és úgy tűnik, jól érzi magát a kolostorban. Már elég sok ilyen klastromos regényt olvastam, kezdek egészen képben lenni a lelki bajaikkal. A bezártság, a magány, a másik nem hiánya, az elfojtott érzések, a mindenre rárakódó, fojtogató vallás elég furcsa lelki kórképeket tudott okozni, az biztos. Valahogy Margit is ilyennek tűnik nekem: gyerekként belekerült ebbe a szerepbe, hogy ő az Istennek ajánlott, "megmentő" lány, az áldozat, és valahogy beletanult, majd annyira megtetszett neki, hogy sikerült gyakorlatilag halálra imádkoznia és böjtölnie magát. Biztos én vagyok a cinikus, de nem értem, mi ebben az érdem. Inkább tűnt a dolog az öntetszelgés és önigazolás példájának, mint követendő életmódnak. Bármennyire is jól írta meg Gárdonyi a történetet, valahogy nem sikerült megszeretnem a főhőst. A regényt viszont igen.

2. Megint egy Philippa Gregory, ezúttal A folyók asszonya című regény. Ami sok fokkal jobb volt, mint a legutóbb olvasottak. Végre megint egy olyan könyv, ami olvastatja magát, bele lehet feledkezni, szimpatikusak a szereplők, lehet izgulni, hogy kivel mi történik, kié lesz a trón stb. Jacquetta de Luxembourg áll a középpontban, aki a későbbi "fehér királyné", Elizabeth Woodville édesanyja, de saját jogán is érdekes életű személyiség, akit gyakran boszorkány hírébe kevertek, keresztül trappolt a történelmen, életet adott 14 gyermeknek (ööö... ez valóban szerelmi házasságot sejtet...), és sok-sok érdekességnek tanúja volt a rózsák háborújából/ban. Nagyon tetszett a könyv, csak ajánlani tudom.

3. És persze nem lehet kihagyni az oroszokat. Még egy nyári nagy könyvbeszerzés során vettem meg a kétnyelvű A játékost Dosztojevszijtől. Imádom ezt a sztorit, annyira szemtelen, annyira friss, annyira hús-vér szereplők vannak benne. D. hősei többnyire a romantika és a realizmus keveredései, szélsőségesek, olykor csapongók, roppant beszédesek és imádják a drámát. Itt valahogy a realizmus kerül túlsúlyba, olyan élőek, modernek a hősök. A törekvéseik, a pénzhajhászás, a karrierizmus, a másik nem behálózása stb. mint ugyanúgy jelenik meg, mint manapság, félelmetes. Mindezt olyan abszurd humorral előadva, hogy néha röhögőgörcsben fetrengek, ahogy elképzelem a jeleneteket, eszméletlen jó. Pl. az, hogy az egész pénzéhes család arra vár, hogy meghaljon a távoli nagymama, aki aztán ahelyett, hogy halálhírét tudatná velük, egyszer csak megjelenik a hotelben, és elkezdi elrulettezni az örökséget. Óriási! A végén persze mindenki boldogtalan lesz, de ez az élet. Hangulatomhoz ez most pont passzolt. Olvassunk oroszokat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.