Azt hiszem, ez a diagnózisom. Elolvasok minden vackot, aztán össze-vissza kering a sok hülyeség a fejemben. Lassítani kéne, de minek?

Egyszer lányos regényt olvasok a Rózsák háborújáról, persze Philippa Gregory, ezúttal Az állhatatos hercegnőre fordított című The Constant Princess (angolul nem annyira gáz). Érdekes teóriával a háttérben, ezúttal csak egész elviselhető mértékben duplikált cselekménnyel (harmadik személyű narrátor és E/1-es Catalina közbevetések). Pergő, romantikus, történelmi, pont elég arra, hogy az ember elkezdjen még jobban utánaolvasni a témának, puszta érdeklődésből. Az a vicc, hogy lassan már a mellékszereplőket, olvasmányaikat, festőiket és minden egyebet is vágok a korból, ami azért elgondolkodtató. Mindig mondom, hogy magyar történelemből is bírnék ilyeneket, sokkal érdekesebb lenne, mint mások történelmével foglalkozni. Csak persze nálunk ez nem divat. Ez a könyv mindenesetre jobban sikerült, mint az elmúlt néhány darab, és ahogy elnéztem az írónő honlapját, jönnek még mások is, jupppííí. Remélem, a jobb fajtából.

Aztán van, amikor előveszek valami oroszt, mert valami súlyosabb cuccra vágyom. Most éppen egy Puskin elbeszéléskötet volt soron. Szeretem, jó, de egyszerre nem lehet egymás után ennyi, a romantika korában íródott regényt, elbeszélést, novellát olvasni, mert az ember megcsömörlik. Tele van mindegyik szélsőséges karakterekkel, fantasztikus elemekkel, valószínűtlen fordulatokkal stb., ahogy a nagy könyvben meg van írva, de egy idő után elég fárasztó tud lenni az ilyesmi. A sokadik bájos, vallásos, olvasott, szellemes, érző szívű vidéki lány és valaha szép reményekkel indult, de kalandorrá vált fickó után azt mondom, hogy elég volt. Vicces fordulatok is voltak, pl. egy lányt meg akar szöktetni a kedvese, de a hóviharban eltéved a templom felé és a lányt a pap hozzáadja egy szintén arra tévedt másik fickóhoz. Aha. Életszerű. Mint ahogy az is, amikor az elrabolt lányt az útonállók nem hagyják ott megerőszakolva, elvágott torokkal az út szélén, hanem a bandavezér házasságra akarja kényszeríteni! Ó, micsoda mocsok! :) Szóval ezt még emészteni kell, bár ugye Puskin óriási.

És persze mit hoz a leárazás? Néha megveszek olyan cuccot, amit amúgy soha nem tennék. 200 forintot áldoztam Várkonyi Judit A díva című életrajzára, ami egy tökéletesen ismeretlen operaénekesnő, Palánkay Klára visszaemlékezéseit tartalmazza. Semmi közöm az operához, általában nem annyira bejövős műfaj, bár léteznek jó áriák, kórusok. De azért inkább nem bejövős. És valahogy mégis olyan élvezetes volt olvasni ezt a könyvet, mert könnyed, csevegős, mesélős, kevés aktuálpolitikai és egyéb kitérővel, amik zavarják a hangulatot, meg tudott maradni érdekes olvasmánynak. Ilyen jól még soha nem költöttem egy 200 forintot.

Az olvasási bulímia is veszélyes. Fogyózni fogok, azt hiszem. Egyszerre csak egyet. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.