Kate Morton került megint sorra, ezúttal Az elfeledett kert című regénnyel. Tőle már olvastam a Felszáll a köd című agymenést, ami nem volt rossz, de a két idősík váltakozása inkább fárasztó volt, mint izgalmas. Itt megint több idősík van, de ezek változatosak, mivel minden idősíkban van egy-egy szerethető főhősnő, akiért lehet izgulni, és hát maga a sztori is annyira változatos és csavaros, hogy egészen beszippantott.

A történet egy elveszett kislánnyal, Nell-lel indul, akit magára hagytak egy Ausztráliába tartó hajón. Felnőttként tudja meg, hogy örökbe fogadták és nem is az a családja, amit annak vélt. Évtizedekig tartó nyomozás kezdődik, amelyet már csak unokája, Cassandra tud befejezni. A titkok, hazugságok, cselszövések olyan kusza hálójával találják szembe magukat, amitől sokan visszarettennének, de ők nem, csak mennek tovább. A nyomozás is két időben zajlik, "miközben" a harmadik idősíkon történik éppen a felfedezni való múlt. Óriási, ahogy az írónő a három szálat össze-vissza csavargatja, fonja, szétszálazza, összebogozza, nagyon jó. Csipetnyi varázslattal összekötve, mert van itt látó álomtól kezdve női megérzésig minden, de végsősoron minden a hihetőség határain belül marad.

A múltba vezető nyomozás végül egy angol udvarházba viszi el a cselekményt, ahol boldogtalan és kellően pszichotikus arisztokraták és a közülük kilógni vágyó egy-két normális karakter vergődik. Ahol tilos a szerelem, ahol az önmagáért való jómodor, arisztokratikus távolságtartás és pénzvágy uralkodik. Ahonnan a jóérzésűek elmenekülnek. Ahogy elmenekült onnan Nell nagyanyja és el akar menekülni az anyja, az Írónő is. Mert aki ott maradt, az mind őrült. A család egy pszichiátriai tanulmányeset lehetett volna. Szadista nagyapa, a húga elvesztésébe beleőrülő, szerintem nem kevés vérfertőző hajlammal rendelkező apa, a felkapaszkodott feleség, akiből Münnchausen-szindrómát sejtető tüneteket produkáló anya válik, a viktoriánus kor archetípusa, a beteges lány, akinek sorsa szintén szerencsétlen, de maga is tehet róla, hogy elborul az elméje. És akkor ott van a szerelmével megszökött úrilányka lánya, Eliza, aki csupa élet és aki csak meséket szeretne írni, mert az teszi boldoggá. Körülötte kavarognak az események, mert ő mindenkire hatással van, kire jó, kire rossz értelemben. Senkit nem hagy hidegen, annyira más, mint az udvarházban élők. Végül persze ő is boldogtalan véget ér, mert ez egy ilyen sztori, de amikor Cassandra végre felfedezi a sok hazugság alatt, hogy ő volt Nell anyja, akkor bizony volt torokgombóc.

Az írónő kiválóan mesél, teremt hangulatot, varázsol el, egyszerűen nem lehet letenni a könyvet. Mindent pontos arányérzékkel mér, az izgalmat, a kalandot, a romantikát, az őrületet, a mesét. A rengeteg karakterből persze vannak olyanok, akik csak azért kellenek, hogy mintegy "háttér" előtt beszéljenek a fontos karakterek, és kibontakozhasson a valódi történet. De azért ezek is aranyosak, kedvesek. A fontosabb szereplők szolgáltatnak úgyis elég őrültséget, nem kell több, a két kupac meg szépen kiegyenlíti egymást. Azért a regény hangulata inkább sötét, mint napfényes, hihetetlenek az emberi gonoszság megnyilvánulásai, ahogy az egyik tönkre tudja tenni a másikat. A kicsengés persze pozitív, mert kell a remény, de azért az elég szomorú, ha csak a halálod után 90 évvel derül ki, hogy ki voltál és mi történt veled és csak a dédunokád "szolgáltat neked igazságot" - azt is csak halkan. Bár nekem most bejött ez a sötét hangulat, de azért az a biztosabb, ha már életünkben igyekszünk rendet tenni a káoszban, nehogy a dédunokánknak kelljen nyomoznia aztán. Borzasztóan tetszett a könyv, csak ajánlani tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.