Drága jó Hajdú tanár úr most ugyan nem lenne büszke rám. Belekeveredtem a XVII. századi erdélyi történelembe, mint macska a gombolyagba. Végre megjelent Ugron Zsolna Erdélyi nagyasszonyok trilógiájának 2. része: A nádor asszonyai. Avagy folytatódik a bűbájos Báthory Anna története.

Ha nem mondtam volna még, elegem van a sorozatokból. Ez ugyan rendes trilógiának tűnik, tehát van eleje, van közepe, gondolom, rendes vége is lesz, nem az oldalszám miatt írja a jogásznő. A gond csak az, hogy az első kötet óta eltelt egy év, én pedig úgy vágtam bele a másodikba, mintha simán folytatni lehetne ott, ahol az abbamaradt.

Nem.

A szereplők nem kevesebben, hanem többen lettek, a történet is nagyobb időkeretben játszódik, egyszóval néha csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda. Az látszik, hogy az írónő eléggé megkutatta a korszakot, a szereplőket, minden félmondat és szokásleírás a helyén van, mégis valahogy egy kicsit személytelen lett a végeredmény. Nagyon sodró lendületű a könyv, egyik fejedelmi-királyi udvarból a másikba ugrunk, országok sorsa dől el egy-egy párbeszéden, a következő fél bekezdés viszont valami teljesen hétköznapi és profán leírásba torkollik, mint a mosdótál és a kancsó leírása. Nehéz követni. A fejezetek továbbra is rövidek, pattogó ütemben történnek az események, viszont időnként változik a narrátor szerepe, és ezt csak mondjuk az adott fejezet harmadik oldalán vesszük észre. Kellemetlen.

A sok-sok történelmi név, leány- és asszonykori nevek, első, második és harmadik házastársak, gyermekek megjegyzése sem egyszerű, ráadásul olyan sok nevelő- és mostohaszülő is van, mint bármely Barátok közt részben, ami nyilván a korszak gyakori halálozásai miatt volt így, de ettől még elég nehézzé teszi a történet követését. A sok szereplő sok sorsának sok kis apró mozaikjából rakja ki az író a könyvet - még ha ez nem is látszik egy egységes történetnek. Báthory Anna személye köti össze igen lazán az egyes szálakat, de ő is valahogy sodródik csak a történettel és nem alakítja. Folyton hangoztatja, hogy ő a Bethlen által kisemmizett szegény özvegy (ami így is van), de ahelyett, hogy folyton csak szájalt volna, hogy neki milyen birtokok meg jószágok járnak vissza, esetleg tehetett is volna valamit az ügy érdekében. Ehelyett keresztül-kasul bolyongta Európát és az Oszmán Birodalmat egy kínai vajákosnő társaságában, és közben csak öregedett testben és lélekben. Egészen döbbenetesen leépült szegény főhős az első kötethez képest. Kicsit sajnáltam, de mint főhőst nem tudtam megszeretni sehogy sem. Az ilyesmi zavar, mert a könyv amúgy tetszett, jó, tényleg, csak lehetne még ennél is jobb.

Ha az író nem arra helyezte volna a hangsúlyt, hogy a kutatásai teljes egészében átmenjenek a könyvbe, hanem kicsit többet foglalkozik szegény karaktereivel, elhittem volna a regényt. Ha történelmet akarok olvasni, előveszek egy non-fiction történelem könyvet. Ha történelmi regényt olvasok, azt akarom, hogy az író fantáziával töltse ki a krónikák üres foltjait, és irodalmat alkosson. Itt most ez nem nagyon jött össze, ennek ellenére ez mégis egy nagyon jó kis történet. Jöhet a harmadik rész is.

Addig pedig, azt hiszem, be kell szereznem valami töri könyvet, hogy felzárkózzak a Tündérkert történelméből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.