Valahogy kiadtak nálunk egy könyvet egy maláj szerzőtől. Nem is értem, hogyan történhetett, biztos tévedés, de mégis így van. Tan Twan Eng. Érdemes megjegyezni, mert Az esti ködök kertje című regény egyszerűen iszonyú jó.

Afféle hagymaregény, amiket imádok, a lapokkal egyre lejjebb ásunk a múltba, és a szereplők életének újabb és újabb rétegei kerülnek felszínre. A főhős egy jogász (már jó!), Jün-ling, aki egy súlyos betegség miatt idő előtt nyugdíjaztatja magát magas bírói állásából és visszavonul egy vidéki birtokra, amit egy japán kertész hagyott rá, Aritomo. Elhatározza, hogy mielőtt betegsége következtében minden emlékét elfelejtené, papírra veti őket, hátha ez segít őket tovább megőrizni. Közben óhatatlanul kénytelen szembesülni néhány dologgal, amikkel korábban nem tudott szembenézni, különösen azután, hogy megérkezik hozzá egy japán történész professzor, Tacudzsi, hogy Aritomo hátrahagyott fametszeteit tanulmányozza.

A regény a visszaemlékezésen belüli visszaemlékezéseket is tartalmaz, bár alapvetően 1951-ig megy csak vissza, amikor Ling először megérkezik Aritomo híres kertjébe, ami közös búr barátjuk teaültetvénye szomszédságában található. Mindenáron megpróbálja rávenni a kertészt, hogy tervezzen neki egy kertet nővére emlékére, de az inkább inasának fogadja, hogy inkább megtanítsa a hagyományos japánkertek művészetére. Ami kezdetben nagyon furcsa és feszélyezett kapcsolat, az később barátsággá, majd szerelemmé válik köztük, de mindez nagyon lassan derül csak ki - ahogy annak idején nagyon lassan is ment végbe.

A visszaemlékezésben persze még visszább mennek az időben, egészen a II. világháborúig (és még tovább), amikor Ling a nővérével együtt egy japán koncentrációs táborba került három évre, és ahonnan egyedüli túlélőként távozott egy amúgy a tábor szervezésével és később totális megsemmisítésével megbízott japán katonának köszönhetően. Az ott történt kínzásokat soha nem tudta kiheverni, és élete végéig a "táborban ragadt" egy része, ahogy később a kertész is rámutat. Igaza van, a nő egyszerűen nem tud megszabadulni a rémes emlékektől, sőt, még keresi is a lehetőséget a visszaemlékezésre (pl. háborús bűnösök ügyeivel foglalkozik).

Aritomo japán, ekként Ling ellensége, és a háborúban játszott szerepe soha nem tisztázódik igazán, sem az, hogy korábban miért is kellett elhagynia a hazáját, amiért Malájföldre költözött mintegy önkéntes száműzetésbe.

A cselekmény borzasztó sokrétű, már csak azért is, mert több évtizedet ölel fel, illetve nagyon sok szereplő emlékszik vissza a vele történtekre. A fejezetek elején nincsenek az olvasót segítő jegyzetek, de mégis mindig ki lehet találni pár utalásból, hogy éppen "mikor vagyunk", és az egyes idősíkok olyan simán csúsznak egymásba, hogy erőlködés nélkül lépünk át az angol gyarmatosítók klubjából a kommunista gerillaharcosokhoz vagy a főhős élete végén az orvosi rendelőbe.

Nagyon sokféle kényelmetlen kérdés feszeget a regény a bevándorlók által felvetett etnikai kérdésektől (Ling malájföldi kínai, ha van ilyen szó), a háborús bűnökig, az emberi kapcsolatok (áruló családtagok, az "apánál apább" jóbarátok, kicsavart szerelmek) sokféleségén át egészen a filozófiáig.

Visszatérő motívum az emlékezés és a felejtés kettőse, amik közül egyik sem létezhet a másik nélkül. És persze az elmúlás. A mono no avare tudata, hogy semmi nem tart örökké. Sem a szépség, sem a fájdalom. Ez a gondolat alapvetően ugyan szomorúnak tűnik, de szerintem mégis van benne valami optimista felhang: a rossz dolgok is elmúlnak!

Fantasztikus könyv, ami megtorpanás és kényelmetlen érzés nélkül vezet át majdnem egy évszázadon és vagy egy tucat élettörténeten úgy, hogy nagyon mélyen elgondolkodtat az életről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.