Egy Roberto Bolaño nevű latin-amerikai írótól találtam most könyvet, ami azért érdekes, mert alig olvastam még abból a régióból valakitől. Furcsa, pedig lehetnek ott is jó írók, csak valahogy talán eddig nem találtak meg. Majd jobban figyelek rájuk, mert érdemes. Szóval a "Vad nyomozók" című regényt mintegy véletlenül fedeztem fel, de nem bántam meg, bármennyire is nehéz olvasmány.

Három nagy részből áll, az első és a harmadik egy Madero nevű fiatal költő naplója, a középső, leghosszabb rész pedig változatos visszaemlékezések halmaza a világ legkülönbözőbb pontjain élő, mindenféle "kasztba" és rendbe tartozó emberektől, húsz évnyi időt felölelően. A központi téma az ún. zsigeri realizmus, egy mexikói költői mozgalom, ami kb. 15 emberből áll, mégis úgy beszélnek róla mindvégig, mint egy nagy hatású és különlegesen fontos irodalmi mérföldkőről, ami valahol szürreális. A zsigeri realisták "programja" nem igazán derül ki, tehát hogy kiből és hogyan lesz zsigeri realista, mert akik a körhöz tartoznak, leginkább csak a két szellemi vezető, Ulises Lima és Arturo Belano költő haverjai, szerelmei közül kerülnek ki. Valami modernet és valami mást akarnak, mint a hivatalos irodalmi kánon elfogadott alakjai, de hogy pontosan mi is lenne az, azt nem tudják definiálni. Talán nem is meglepő, hiszen a mozgalom létrejöttekor egyik tag sem több húsz évesnél, de ez a meghatározás nélküliségükben van valami bájos esetlenség, nekem tetszett.

A regény első része a mozgalom tagjait és magát a mozgalmat mutatja be, ki hogyan él, hogyan töltik a napjaikat a költők. Igazi bölcsészregény ez, egyetemet otthagyó diákokról, éjszakai életről, vég nélküli kocsmázásokról, füvezésről, szerelmekről, nehéz sorsokról, munkanélküliségről, harcról az életért. Nagyon hippi, nagyon bohó, de nagyon szerethető is egyúttal. Megismerünk egy csomó visszatérő karaktert, akiket meg kell jegyezni, mert később őket fogjuk "nyomozni" a regényben. Az első rész ott ér véget, ahol a két vezéralak Maderóval és egy prostival elhagyják a fővárost, részben, mert menekülnek a nő pszichopata stricije elől, részben pedig azért, mert a Lima-Belano páros meg akar találni egy Cesaréa Tinajero nevű költőnőt, akiről úgy tudják, hogy az ország északi részében alapított egy szintén zsigeri realista mozgalmat. (Erről utóbb kiderül, hogy a költőnőnek egyetlen befejezett verse van, az is három vonalból álló képvers, ami azért még a dadaistáknak is becsületére vált volna, nemhogy egy zsigeri realistának.)

A második rész vagy 400 oldalnyi őrült vágtázás a világban, húsz éven keresztül, miközben a legkülönbözőbb alakok tűnnek fel, és kommentálják a saját életüket, amelyben valahol a háttérben néha megjelenik Lima vagy Belano, esetleg mindketten együtt. Van, akinél hangsúlyosan, van, akinél csak névtelenül elsuhannak, és olyan is van, ahol nem jelennek meg egyáltalán, csak a korszellemet festi az író a sok-sok ember szemén és agyán keresztül. Mindenki E/1-ben beszél, és a sok kavargásban igencsak figyelni kell, hogy ne veszítsük el a fonalat, mert minden apró részlet számít, amit mellékesen odadob egy izraeli festő, vagy egy barcelonai pultos. Lassan kibontakozik, hogy a két nagy zsigeri realista mozgalmat indított, de aztán eltűntek a Sonora-sivatagban, mert keresték a költőnőt. Később elváltak útjaik, a világban bolyongtak, néha szerelmesek voltak, néha házasok, de sosem túl boldogok, ha mégis, akkor sem tartósan. A viszonylagos szegénység és az írás végigkíséri az életüket, amiről aztán nem tudjuk meg, hogy hogyan is ért véget. Az egész történet valahogy nagyon szomorú, mert kicsit kilátástalannak tűnik, hogy a fiatalság-szerelem-költészet szentháromságából az élet előrehaladtával egyre több minden elkopik.

Végül a harmadik részben derül csak ki, hogy a Sonora-sivatagban bolyongva a kis csapat végül megtalálta a költőnőt, aki nem is volt költőnő, hanem egy tanítónő, aki egyetlen, kb. húsz példányban kiadott avantgárd napilap szerkesztőjeként követte el egyetlen versét, bár van rá utalás, hogy később is írt, de ezek soha nem jelentek meg. Az élete a matador szerelme halálát követően csak a sivatagi poros kisvárosok közötti vándorlás lett, és végül ő is szegény és boldogtalan lett, mint az összes zsigeri realista. A regény végén még thrillerbe illő elemek is vannak, de szerencsére egyetlen főhős sem patkol el. Ettől még lehangoló, ahogy a költők elválnak egymástól a végén és mindenki megy a maga útján tovább, nem tudni, mi felé.

Nehéz regény, de olyan sokrétű, hogy mindenképpen érdemes elolvasni, mert egy csomót lehet belőle tanulni, életről, irodalomról, emberekről. Néha persze WTF érzésem volt, mert vannak durva és erőszakos és nagyon depressziós részek is, de van benne humor, életszeretet és valami kellemes önirónia, hogy nem kell az életet olyan marha komolyan venni, merjünk belelopni kedves bolondságokat, mert megéri.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.