Hála a magyar kiadó szerencsétlenkedésének, idén jelent csak meg egy régen olvasott sorozatom folytatása, a Keserkék Kristin Cashore-tól. Nem fogom visszakeresni a két évvel ezelőtti hivatkozásokat, úgyhogy nézze végig a fantasy címkéket, akinek van hozzá kedve.

A lényeg, hogy itt az ifjú királynő, Keserkék magára találása a téma, vagy 600 oldalon keresztül. Apja, a rossz emlékű Lekk király 35 évig pszichopatáskodott a trónon, ami alatt sikerült annyi rémtettet elkövetnie, ami bármilyen komcsi, fasiszta, anarchista vagy hupikék diktátornak is becsületére válna. A fickó garabonc volt, különös képessége abban rejlett, hogy befolyásolni tudta mások elméjét. Ami elsőre is ijesztő, nemhogy akkor, ha egy egész birodalomra való emberrel cselekszi ezt valaki. Ezt a halála után sem tudja feldolgozni a népe, hiába hogy a lánya, az új uralkodó nem pszicho, nem elmebajos, és különös képességei sincsenek. Csak uralkodó szeretne lenni, méghozzá jó. De mivel udvartartása gyerekként kezeli, sok köztük az áruló és a befolyásolható egyén, elég nehéz dolga van. Főleg, hogy ráadásul még fiatal, naiv és néha még ostoba is, aki nem veszi észre, ha hülyére veszik. Az egy dolog, hogy folyton másoktól várja, hogy megmondják neki, mit kéne tennie, de hogy nem tanul a hibáiból sem, azért az kellemetlen. Senki nem lesz két perc alatt vezető (én ne tudnám?), de azért az elgondolkodtató, hogy a regényben végig és még előtte nyolc évig teljesen fogalmatlan a csaj. A végére persze megjön a jobbik esze, de addig annyi butaságot csinál, hogy rossz nézni.

A sztori elég zárt a korábbi regényekhez képest, szűk térben és időben játszódik, nincs utazgatás három-négy királyságon keresztül, sem rablótámadás vagy egy jó kis emberrablás, tehát a kalandok kissé behatároltabbak. Nagyrészt arra korlátozódnak, hogy a rengeteg szereplő (igen, egy rakás visszatérő szereplő is... meg néhány szimpatikus új, pl. a haláli könyvtáros) apró titkokat tud meg, követ, mond el vagy hallgat el, megvezeti a többieket, követ másokat, utcai támadást szervez vagy királyok megbuktatását, és az egész katyvaszból nem a jövő, hanem a múlt bontakozik ki. Az a múlt, ami rettenetesen csúnya és gonosz és sötét. Annak ellenére, hogy ez egy ifjúsági regény, egyes részek kifejezetten horrorisztikusak, és bármelyik "pincében lányt kínzós" Hugi-könyvben megállnák a helyüket, komolyan mondom. A király, aki az embereit gyerekek és kisállatok kínzására kényszeríti meg hasonlók? Csontokkal teli barlang az uralkodásából maradt "ereklyékkel"? Megzavarodott elméjű udvaroncok, akik nem bírnak felejteni, inkább öngyilkosok lesznek? Beteg.

Főleg, hogy egyébként az ifjúsági regény nagyon is "ifjúsági". Sőt, gyermeteg. A szereplők szegények olyan laposak, mint az Alföld, sem egyedi vonásaik, sem érzelmeik nincsenek. Nem igaziak. Az egyik közteföldi nagyurat az égvilágon semmilyen jellemvonás nem különbözteti meg a másiktól. Vissza kellett lapoznom, hogy tudjam, melyik a trónörökös és melyik a homokos katona. Ja, merthogy olyan is van. Minek kell ez?

A világ, amit az írónő kitalált, csodálatos. A szereplőkben és a cselekményben is lenne potenciál, csak valahogy a megvalósítás nem az igazi. A regény szórakoztató és abszolút kikapcsol (leszámítva a kínzós részeket), de azért többet vártam. Nem szabadna kihagyni a szereplők egyedi vonásait, érzelmeit egy könyvből. Az tenné élővé. Itt ez hiányzott.

Ui.: utálom a sorozatokat. Miért nem lehet kerek történeteket írni? Anna Karenina meghalt és senki nem akart a gyerekeiről folytatást írni. És ez így van jól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.