Jó, ha olvasnak a kollégáid is, mert nagyobb könyvtárból tudsz dolgozni. Most az egyik munkatársnőtől kaptam kölcsön Emily Colintól Az emléktolvaj című lányos regényt. Mondjuk túl sokat nem kaptam a regénytől, ellenben nagyon jól szórakoztam (szeretek anyázni, na).

A sztori több nézőpontkarakterre épül, az ő fejezeteik váltogatják egymást. Vannak retrospektív részek is, meg olyanok, amik átívelnek helyet és időt. Kicsit zavarosnak tűnik, de végül olyan jól szervezetten egymásba olvadnak a fejezetek által leírt történetdarabkák. A sztori röviden annyi, hogy egy fiatal házaspár férfitagja, Aidan hegymászó. Ez persze nem a hosszú élet titka, szépen el is patkol egy hegyen. A felesége, Maddie persze előre tudta, hogy ez lesz, de nem tudta megakadályozni a dolgot. Végül ott marad egyedül a kisfiukkal, mígnem a halott férj legjobb barátja (Mr. Tökéletes, haha...) "meg nem vigasztalja". Annyi csavar van még a történetben, hogy Aidan "szelleme" beköltözik egy másik balesetet szenvedett és emiatt amnéziás fickó, Nick fejébe, aki rögeszmésen elkezdi keresni Maddie-t, mert valahogy általa akar Aidan elbúcsúzni a feleségétől. Igen, ez egy beteges szál. Ja, a szellem persze ráadásul a négy éves kisgyereknek is megjelenik, szóval happység. Végül persze a szellem békésen elvonul a "fénybe" (gondolom), mert lelép, és a víg özvegy békésen hancúrozhat tovább az új fickójával.

A történet tehát nem egy nagy etwas, de mégis szórakoztató a maga módján. A szokott bajom van a könyvvel, nevezetesen hogy hol a csudában van egy jó szerkesztő, aki megmondja a szerencsétlen kezdő írónak, hogy tündérvirágom, írni nem úgy kell, ahogy a 16 évesek chatelnek facebookon, mert a könyvben nem árt egész mondatokat használni, meg karaktereket felépíteni, meg úgy egyáltalán, valahogy összefogni a szálakat, nem csak írni, hogy teljen a papír. Komolyan mondom, néha olyan buta mondatok és olyan esetlen történések voltak, hogy egészen ledöbbentem. Ez persze még a kisebb baj, mert ha a karakterek szerethetők lettek volna, nem lett volna semmi gond. De hát nem voltak azok. A halott férj már életében is egy önző állat volt, aki csak csajozni akart meg hegyet mászni. Kérdés, hogy minek az ilyennek család. Az asszonyka sem volt jobb, semmi tartás, önállóság, kreativitás, csak picsogás meg hiszti meg erkölcstelenség. (Azért a férj temetése napján ágyba bújni annak legjobb barátjával enyhén szólva is túlzott sietségre vall a "most temettem el életem szerelmét" csajtól.) Az új pasi egész normális is lehetett volna, ha létezne tökéletes ember, aminthogy nincs. Cuki, aranyos, segítőkész, nyilván egy isten az ágyban és még áfonyás palacsintát is süt a gyereknek... ööö... titokban lehet, hogy lányokat kínoz a pincéjében, mert ilyen nincs. :) Még a gyerek volt a legnormálisabb, mert elég kevés teret kapott, így az írónő őt nem nagyon tudta elrontani.

Összességében elég szürreális volt a sztori és a kamaszkoromban válogatás nélkül olvasott limonádé könyvekre emlékeztetett a regény. Nem jó értelemben. Ráadásul ahhoz képest, hogy elég szabadosan viselkedő a hősnő, a könyv nyelvezete végig az az álszent, amerikai prüdériával áthatott édeskés izé, amivel soha nem tudtam mit kezdeni. Nem nevezik néven a dolgokat, csak csinálják. Mire jó ez? Templomba járnak, mert az kell, csak hitük nincs. Erkölcsileg kioktatnak másokat, miközben éppen erkölcstelenkednek. Gyereket nevelnek, miközben saját magukért sem vállalnak felelősséget. Mi ez már? Furcsa egy könyv, az biztos.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.