A COVID sok mindenre megtanított engem is, meg másokat is – már azt, aki hagyta magát. A tapasztalat azt mutatta, hogy nem vagyunk egyformák: volt, aki jobban bírta a megpróbáltatásokat, mások kevésbé. Lassan egy éve arról gondolkodom (néha másokkal együtt), hogy mitől lesz valaki erősebb a többinél, és mitől lesz valaki törékenyebb, nehezebben alkalmazkodó. A beszélgetések általában olyan konklúzióra vezettek, amely szerint a „túléléshez” és a jólléthez kell valami belső plusz. Nevezhetjük bárhogy: lelki tartás, belső erő, reziliencia, hit. A lényeg, hogy valakiben megvan, valakiben nincs. Akiben megvan, az kevésbé sérülten vészelte/vészeli át az olyan nehézségeket, mint amiket a karantén, a gazdasági válság vagy éppen a járványhelyzet bizonytalansága okoz. Ők azok, akik képesek elfogadni a megváltoztathatatlan dolgokat mint olyanokat és alkalmazkodni hozzájuk legjobb képességeik szerint. Mindezt úgy, hogy közben ők maguk egészségesek maradnak, ráadásul másokat is igyekeznek magukkal együtt a felszínen tartani. A törékenyebbek ezzel szemben rettegnek, szoronganak, tehetetlennek érzik magukat és ezzel másokat is magukkal húznak a pánikba.

Magam számára is meglepő módon kiderült, hogy a megküzdősök közé tartozom – hála a nem tudom, minek. A józan eszem azért néha engem is elhagyni látszott az őrült történések között, de aztán úgy döntöttem, hogy ami nagyobb nálam, az ellen nem úgy fogok harcolni, hogy „tűnjön el innen ez a dolog, de most mindjárt”, hanem elfogadom, hogy van és a meglévő helyzetekből hozom ki a lehető legtöbbet. Amint ez megvolt, a vergődés abbamaradt, és már csak vártam, hogy elmúljon ez is – mint minden más az életben.

De miért is jöttek most elő ezek a gondolatok?

A sok otthoni és hibrid munkavégzés, a helyettesítések, a karanténok és egyebek miatt elég sok olyan praktikát kellett kipróbálnom a kollégákkal és barátokkal a gyakorlatban, amikre nem voltunk felkészülve. A mi munkahelyünkön nem volt „divat” az otthoni munkavégzés, még a kötetlen munkarenddel is voltak néha döccenők (hogy melyik irányba rugalmas és melyikbe nem…), ennek ellenére hirtelen az egész cégnek kellett olyan munkamódszerekre átállni egy-két nap/hét alatt, amikről fogalmunk sem volt. Így-úgy sikerült, megszoktuk, belerázódtunk, hála persze azoknak, akik szerint fontosabb a meló elvégzése, mint a láblógatás. De bizonyára sokkal könnyebb lett volna, ha van valamennyi fogalmunk ennek az egész otthonról dolgozásos módszernek a lényegéről és hátulütőiről.

Rebecca Seal „Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)?” című kötetével sajnos csak most találkoztam, több, mint egy évvel a karantén kitörése után. Pedig nagy segítséget jelentett volna már tavaly is.

A szerző hosszú évek óta szabadúszó újságíró, és ilyenként átfogó képpel rendelkezik az egyéni vállalkozók és otthon dolgozók mindennapjairól. A munkaszervezéstől az adózásig elég sok kérdést körbejár, ami ennek az életformának a része. A fókusz tehát a (mikro)vállalkozók életformáján van, azonban a szerző olyan általánosan hasznosítható megállapításokat is tesz, amelyek munkaviszonyban, illetve nagyobb kollektívában működő emberek számára is sorvezetőül szolgálhatnak.

A kötetben természetesen találunk szakirodalmat, ami az időgazdálkodás, üzleti sikeresség, önkifejezés témakörében mozog. Ennek gazdag múltja van, a könyvesboltokban pedig „menedzserkönyvek” címén találunk jó pár ilyen művet. Én magam nem vagyok nagy rajongójuk, mert sajnos a minőségben elég nagy a szórás: a Murphy-törvénykönyv színvonalútól az egyetemi szakkönyvig mindent ide sorolnak, aminek kis köze is van az önfejlesztéshez/coachinghoz/üzleti pszichológiához. Aztán az egyszeri olvasó meg próbáljon a saját élethelyzetének megfelelőt találni. Sok sikert hozzá!

A szakirodalom azonban néha tényleg hasznos, főleg, hogy a szerző ezt kiegészítette hús-vér vállalkozók, coachok és egyéb interjúalanyok részletes tapasztalataival is. A kettő ötvözetével pedig valami igazán ütőset sikerült összehozni: tudományos kutatásokat idéz a munkaórák és a termelékenység összefüggéseiről (minél kevesebbet dolgozunk, annál nagyobb a siker!), ugyanakkor a személyes beszámolókkal emberivé és közelivé teszi a problémákat és a megoldási lehetőségeket is.

A kötet fejezetei végigveszik azokat a témákat, amelyekre érdemes figyelni, ha egyedül dolgozunk. A magány nem egyenlő az egyedülléttel. Figyeljünk a munkakörnyezet egészséges voltára: megfelelő eszközök, egészséges világítás, munkaközi szünet evéssel-ivással stb. Strukturáljuk az időt és a munkavégzés helyét (pl. ne nézegessük az ágyban a maileket). Az időt tekintsük értékesnek, és ekként bánjunk vele: ha a kellemetlen feladatokon túlvagyunk, utána rossz érzések nélkül léphetünk át a kellemesek felé (a halogatásnak tehát semmi értelme). Sok vállalkozó pl. nem tudja beosztani az idejét, dolgozik látástól vakulásig, nem vesz ki egyetlen szabadnapot sem évekig stb. A vége? Kiégés, betegség, emberi kapcsolatok leépülése. Teljes káosz. Megoldás? Strukturált idő, hétvégék, szabadnapok kihasználása, emberi kapcsolatokra szánt minőségi idő. Eredmény? Szárnyal a cég és boldog az ember. Mi kellhet még?

A leglényegesebbnek én azokat a fejezeteket éreztem, amik azzal foglalkoztak, hogy mitől lesz jó a munka, mitől leszünk boldog munkavégzők? A csodarecept egyszerű: ha értékesnek és érdekesnek tartjuk a munkánkat, akkor szeretjük csinálni. Nem egy nagy megállapítás, mégis hasznos néha megvizsgálnunk, hogy valóban szeretjük-e, amit csinálunk, vagy csak elviseljük. Hogyan tekintünk a munkánkra? Hivatásként vagy megélhetésként? Szenvedélyként? Minél inkább sikerül elérni, hogy azt csináljuk, amit valóban szeretünk, máris egyenes az út az elégedettség és a siker felé. Ez olyan egyszerű dolog, ami nekem nagyon tetszik.

Egy másik nagyon lényeges eszmefuttatás, amit érdemes kiemelni: a közösségi médiafüggés és a telefon bütykölése. Sajnos népbetegségnek mondható, hogy folyton a mobilt „simogatjuk”, ahelyett, hogy élnénk. (Legszomorúbb látvány: kávézóban, étteremben ülő barátok/párok a telefonjukat böködik beszélgetés helyett. Ne! Egyszerűen csak ne!) A közösségi médiahasználattal órákat töltünk el minden egyes nap, ami ráadásul nem hasznos irányba viszi az érzéseket, gondolatokat, hanem sajnos a szorongásba. Ui. mindenki csak a szép és jó dolgokról tesz fel képeket, posztokat, így az a kép alakulhat ki, hogy ismerőseink élete egyetlen csodálatos rózsaszín felhőcskés, unikornisos édenkert. Ami nyilvánvalóan nincs így. A megoldás valami olyasmi lehet, hogy a kütyüzés visszaszorításával tudatosan tartsuk magunkat és gondolatainkat a valóságban: ahol vannak jó és rossz dolgok egyaránt, mind a saját, mind az ismerőseink életében. Unikornisok nélkül.

A kötet nagyon jó gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, amelyeket beépíthetünk az életünkbe, akár vállalkozunk, akár munkavállalók vagyunk egy nagyobb cégben. A tervezés és végrehajtás, a másik és a saját időnk tisztelete és megfelelő felhasználása, a munka és a magánélet egyensúlyának megteremtése, valamint az értelmes munka végzésének élvezete mind univerzális igények. Nem találjuk meg a bölcsek kövét, ha elolvassuk a könyvet, de ha már egy-két hibát nem követünk el, vagy legalább ennyit kijavítunk az életünkben és munkavégzésünkben a szerző által felvonultatott módszerek mentén, már akkor sokat nyertünk. Én az irodában is mindig azt mondom, hogy használjuk a kollektív bölcsességet: ha már mások feltalálták a langyos vizet, akkor ne féljünk mi is átvenni a trükköt!

Helen Rappaport A Romanovok utolsó napjai című könyve a történész szerző egyik kiemelt témájának, a cári Oroszország és a Romanovok végnapjainak újabb feldolgozása.

A kötet dokumentarista igénnyel dolgozza fel a II. Miklós cár és családja (felesége és gyermekei, de érintőlegesen a távolabbi rokonok) sorsát a cár lemondásától, a család fogvatartásán át egészen a kivégzésükig.

A szerző számos forrást felkutatott és fel is használt (levelek, naplók, közigazgatási iratok, életrajzok stb.) a könyv írása során, így a sok kereszthivatkozással megerősített sztori lassan és biztosan bontakozik ki a keze alatt. A cári rendszer bukásához vezető okokat is részletesen taglalja, társadalmi, gazdasági és politikai szempontból is, mindezt úgy, hogy közben nem válik sem didaktikussá, sem túlságosan szárazzá. A történelmi fejtegetések középpontjában mindig az emberek és az emberi sorsok állnak, így egy pillanatra sem hagyja elkalandozni a figyelmet a történet személyes síkjáról.

Részletesen bemutatja a hősöket, mind a szűkebb családot, mind a szolgálókat, őröket, mindkét oldal szereplőit életrajzi szinten is megismerjük. A könyv egyik gyenge pontja szerintem, hogy itt-ott "túlkutatott", tehát a semmilyen komoly szereppel nem rendelkező szereplők (pl. egy futár, járókelő stb.) neve és életrajzi adatai is terhelik a szöveget, amire semmi szükség. Bőven elfértek volna ezek a hivatkozások egy-egy lábjegyzetben, hiszen ha nem viszik előre a történetet, akkor minek újabb nevekkel és adatokkal terhelni az olvasót?

A teljesség igénye sokszor sajnos a minőség rovására is ment, hiszen a fenti hibák ellenére a cári család mint központi szereplők jellemzésébe is sokszor becsúsznak klisék és ismétlődések, anélkül, hogy előre vinnék a cselekményt. Lehet, hogy nagyszerű dolog kinyomozni, hogy száz évvel ezelőtt éjjel kettőkor írt naplót a lemondott cár, de a szereplő érzelmi síkja sajnos mégis elnagyolt marad. Amikor mégis a dolog pszichológiai hátterével foglalkozik a szerző, akkor is megmarad a közhelyek szintjén. Kár a történetért.

A nyugati elfogultság persze a bolsevikok bemutatásában is érződik, ami ismét csak egy gyönge pontja a történetnek. Minden orosz szereplő mosdatlan, egyszerű, tudatlan, ostoba, kegyetlen, elvakult forradalmár. Ez így nyilván nem igaz. Az orosz forradalom felvázolása még bevezetés szintjén sincs meg, az átlagolvasónak is úgy kell utánanézni, hogy kik voltak az eszerek vagy a mensevikek - pont róluk azért lehetett volna többet írni. A fehér ellenforradalmi erők bemutatása szintén elmaradt. Ez csak azért problémás, mert egy forradalommal, egy világháborúval és egy polgárháborúval sújtott országban finoman szólva sem lehet csak egyféle igazságról vagy politikai irányvonalról beszélni. És pont egy történésznek kicsit alaposabban fel kellene tudni dolgozni a különböző irányokat és törekvéseket, nem pedig leegyszerűsíteni az egész kérdést arra, hogy voltak a jó cárok meg a csúnya vörösök, akik megölték őket. Ez így egy picit túl egyszerű, s így nem is valószínű az objektivitása.

Az aprólékosság sokszor szórakoztató, sokszor viszont fárasztó is volt. A cári család utolsó napjai szinte percről-percre elevenedtek meg, de az óhatatlan ismétlődések miatt egy idő után nem volt túl érdekes az olvasmány. A kivégzés tragikomédiájának taglalása ismét fellendítette a történetet, itt aztán tényleg volt mindenféle érdekes fordulat, amit nem is várna az ember. Pl. eddigre már épp elég tapasztalata lehetett volna a bolsevikoknak emberek kivégzésében, a cári család kivégzése mégis hibák egymásra halmozása volt, a legkisebb "szakértelem" nélkül kivitelezve. Furcsa. A kivégzések utóélete, kutatása, a cári család maradványainak feldolgozása, újratemetése, új kultuszuk megteremtése is érdekes kérdéseket vet fel. Sajnos a szerző itt szentimentális irányba ment tovább, ami nem állt jól sem neki, sem a történetnek, jobb lett volna, ha lezárja a kutatást a tárgyilagos részek végén.

Összességében sok mindent meg lehet tudni a könyvből a cári Oroszország bukásáról, számos részlettel a végzetükbe rohant családról. A történelmi kontextus és a tárgyilagosság azonban sok helyen hiányzott a szövegből, ami egy tudományos munkánál nagy csalódás. Nem kell tovább olvasni ezt a trilógiát.

Szécsi Noémi nagy kedvencem, most új könyvvel jelentkezett, a Lányok és asszonyok aranykönyve című tényirodalmi munkával.

A kötet a 19-20. század fordulójának magyar női sorsait igyekszik kibontani, elsősorban középosztálybeli és nagyvárosi szemszögből. Kisebb kitérők vannak az alsóbb osztályok és a vidék felé is, de a kötet nem erre fókuszál. Bizonyos értelemben tehát illeszkedik a Géra Eleonórával közös munkaként jegyzett "budapesti úrinős" könyvekhez, de azokhoz képest egy új nézőponttal gazdagodott a narratíva.

A szerző Dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő szakmai naplói és számos más korabeli forrás felhasználásával, ugyanakkor irodalmi igényességgel és szórakoztatóan járja körbe az egészség, szépség, szexualitás, gyermekvállalás, család, testi-lelki egészség vagy betegség és a női szerepek sokrétű témaköreit. Vilma doktornő önmagában "megér egy misét", remélem, hamarosan valaki megírja az életrajzát tudományosan és/vagy regényben is, mert eddig nem sok kimerítő munkával találkoztam vele kapcsolatban. A szakmai szempontból is több területen úttörő orvosnő naplóiból kibontakozik egy kisebb társadalomrajz, és gazdag életművéből szemezgetve a szerző végigvezet minket egy sor emberi és női problémán egyaránt.

Felvázolódik egy társadalomkép, osztályokkal, különböző női szerepekkel, elsősorban a hagyományos családmodell alapján. A nő feladata kislánykorától az, hogy megtanuljon szép és kedves lenni, háztartást vezetni, egészségesen tartani a családját. A megfelelő időben illet férjhez mennie, gyerekeket szülnie és ellátnia a családját. A munka mint olyan nem volt opció, illetve csak azok dolgoztak közülük, akiknek muszáj volt, vagy olyanok voltak a családi körülményeik, hogy tehettek ennyit a személyiségük kibontakoztatásáért. A tudományos, művészi vagy egyéb ambíciókról is úgy tartották, hogy csak elvonja a nőket igaz feladatuktól, így lassan változott csak a felfogás a tanulással, illetve a nők beilleszkedésével a társadalmi folyamatokba.

A szerző azonban számos példát talál irodalmi művekben, naplókban, levéltári anyagokban, orvosi művekben, szociológiai tanulmányokban arra, hogy a nők a fenti "társadalmi" (vagyis inkább férfi-)elvárások ellenére is időnként ki-kikukucskáltak a babaházból, és mai szemmel nézve is "megcsinálták a karrierjüket" vagy foglalkoztak olyasmivel, ami túlmutat a szimpla háztartásvezetésen és a gyermekek felnevelésén. Írók, színészek, félvilági nők és mindenféle érdekes karakterek csak úgy hemzsegnek a megidézett forrásokban, öröm olvasni róluk. Az egyes témák köré (test és lélek, gyermekek, házasság stb.) csoportosuló fejezetek önmagukban, bárhol felütve a könyvet is olvasmányosak és élvezetesek. (A kötet egyébként az emberi életút állomásait követi.)

Nekem külön öröm volt, amikor olyan olvasmányokra történt utalás, amik az én fejemben is benne vannak, pl. a Bródy Sándor-Fehér Judit-Erdős Renée vonalon, hiszen itt általam is értelmezhető külön világ volt minden egyes bekezdés mögött.

A kötet csodálatosan szórakoztató, amellett, hogy rengeteget lehet belőle tanulni eleink "viselt dolgairól", mind a közéletben, mind a magánéletben. A már-már bulváros részleteken pedig hol derülni, hol szánakozni kellett, pl. Prielle Kornélia mint nyolcvanas nénike egy 30 körüli fiatalemberrel kötött házassága olyasmi, ami ma is megállná a helyét a Blikk címlapján. Nincs új a nap alatt, az ember minden korban imádja a szenzációkat!

Ez a könyv olyan, mint a szerző többi műve: mindenkinek való! Olvassátok el!

B. Szabó János A tatárjárás című munkája most olyan élményt okozott tényirodalom jellege ellenére, mint egy regény.

A szerző hadtörténész, aki elkötelezett híve a tényeknek. Ami alatt nem azt érti, hogy az ő teóriáját alátámasztó tényeket kiragadja összefüggésükből és csak azt adagolja az olvasónak, hanem világosan leírja, hogy mit hogyan lehet, kell érteni, mit kell mellé rakni az értelmezéshez. Külön tetszik, hogy a forráskritikája, amit hajlamosak vagyunk a régmúlttal kapcsolatban "nem végezni", hiszen amit leírtak a krónikákban az bizonyára úgy is volt, nem? Hát, nem. Ahogy ma is olvasni kell a sorok között, amikor egy újságcikket vagy könyvet elolvas az ember, úgy a régi korok kútfőit is úgy kell elemezni, hogy a konkrétan leírt sorok mögötti tartalmat is "érteni" kell a teljes megértéshez. A szerző ebben nagy segítségünkre van, hiszen nem csak 2-3 sort idéz egy-egy műből, ami a közoktatásra jellemző volt hajdan, és abból értsük meg a lényeget, hanem hosszas, de rettentő izgalmas leírásokat ad társadalomról, politikai helyzetről, családi viszonyokról, és minden egyébről, amiről nem is gondolná az ember, hogy befolyással lehet a történelemre, pedig mégis.

A tatárjárás inkább mongoljárás volt, már eleve ezzel elkezdődik a történelemoktatás idoldöntögetése. A mongolok nem "vad keleti horda", hanem jól szervezett hadsereg, akik nem tessék-lássék rohantak rá a szomszédaikra, hanem jól eltervezett módon. A legendás Kelet már akkoriban is óriásállamoknak és csodás civilizációknak adott otthont, olyan jól szervezett államokkal, amelyeket néhány helyen még ma is csak álmodni merünk. Hogy a mongolok egyszerre támadtak meg 1242-ben vagy öt nagy szomszédterületet (többek közt egy kínai császárságot, Koreát, és úgy en bloc Európát), az önmagában mutatja, hogy hatalmas gazdasági és hadi erejű népről beszélhettünk velük kapcsolatban.

A tévedések és félreinformálások csak folytatódnak, amikor megvizsgáljuk a Magyar Királyság helyzetét, amely ebben az időben igazi európai nagyhatalom volt a szó minden értelmében. És a mongoljárás után is az maradt, bármennyire is igyekszik belevésni a nebulók fejébe a történelemtanítás, hogy a mongolok után "új honalapításra" és számos kompromisszumra kényszerült IV. Béla királyunk. A veszteségek persze számosak voltak, de a szerző új perspektívába helyezi ezt a megközelítést is, számos példával igazolva, hogy mind a király, mind az ország volt olyan erős, hogy viszonylag rövid idő alatt ki tudja heverni a sokkot.

Ami nekem borzasztóan tetszett, hogy a szerző rengeteg korabeli térképpel segítette az eligazodást az események között. Amiken kb. fel sem lehetett ismerni Európát a mai államok szerinti bontásban, hanem csak folyókhoz, hegyekhez lehetett viszonyítani, hogy éppen hol vagyunk. Fantasztikus nézőpontokat ad ez a történelmi távlat, hogy a Litván Nagyfejedelemség egy szuperhatalom, az oroszokat meg kb. a Szuzdali Fejedelemség jelzi marginális szereplőként. Oh. A rengeteg izgalmas, a szálakat mozgató karakterről nem is beszélve - mindkét oldalon! A mongolok államszervezete, alkotmányos berendezkedése, katonai szervezettsége mind elismerésre méltó. Olyan nagyszerű hadvezéreik voltak, akik képesek voltak hatalmas hadseregekkel egy év alatt megfordulni a mai Kína területétől Kelet-Közép-Európáig és vissza, pusztán lovakkal és szekerekkel. Ez önmagában felfoghatatlan, még ha a konkrét hadi cselekményeket nem is számítjuk. És tanultunk ezekről az emberekről? Nem. Szübőtej, Batu, Ögödej és a többiek maximum említés szintjén léteznek a történelemkönyvekben. Pedig lenne tőlük mit tanulni.

A szerző stílusa lehengerlően izgalmas és érdekes, kb. mint egy akcióregény - tényekkel. A muhi csatánál konkrétan izgultam, hogy ki fog nyerni, olyan jók voltak a leírások.

A korszak és az események, karakterek is érdekfeszítően sokszínűek, de a szerző abszolút fel is nő a feladathoz, hogy úgy tudjon róluk írni, ahogy megérdemlik. Teljesen elvarázsolt ez a kor, már nem először, és remélem, sokat tudok még olvasni a szerzőtől! Ajánlom mindenkinek látókörbővítéshez!

Miriam Toews Minden nyamvadt kis bánatom című regénye megosztó.

A szerző egy testvérpárt, Yolit és Elfet állítja a történet középpontjába. Előbbi látszólag mindent elront az életében, több sikertelen kapcsolatból több apától született gyerekek, egyedül van, de több fickóval kavar stb., de azért igyekszik a felszínen maradni és valahogy élni. Utóbbi sikeres zongoraművésznő, amilyen az impresszáriója szerint százévente ha egy születik, boldog házasságban él, látszólag minden rendben. Igen ám, csak Elf depressziós és többrendbeli öngyilkossági kísérlettel a háta mögött most is éppen meg akar halni.

A regény az az élethelyzetet igyekszik feldolgozni, amikor a beteg családtag kórházi és azon kívüli ápolása köré szerveződik egy család, mindenki ennek jegyében utazik A vagy B városba és teszi ezt vagy azt. Elf nem akar élni. Sajnos nem tudunk meg közelebbit arról, hogy az életuntságának mi lehet a közvetlen oka, végig Yoli a narráció főszereplője.

A család elég terheltnek tűnik, egy Oroszországból elüldözött pici mennonita közösség Kanadában telepszik le, és ott próbál új életet kezdeni. Ezek az ősök. A közösség nagyon zárt, nagyon patriarchális és rémisztően kontrolláló rendszerű. Itt a női családtagok élete még nehezebb, mint a férfiaké, nem szabad gondolkodni, nem szabad beszélni vagy véleményt nyilvánítani. Ebből a közegből tör ki úgy Elf, hogy annak ellenére taníttatják zongorázni a szülei, hogy elvileg ez a hangszer amúgy tilos a közösségben. Úgy en bloc. (A regény a jelenben játszódik!) A génekben hurcolt traumákról és annak akár többedik generációban való felbukkanási formáiról már elég széleskörűen megnyilvánult a pszichológia tudománya, főleg a II. világháború utántól kezdték kutatni a tárgyat. Nem véletlenül, hiszen tömegesen jelentkezett a háborút túlélt személyek gyermekeiben, unokáiban a depresszió, az öngyilkossági hajlam, idő előtti szívelégtelenség stb. A génekben hordozták a családi sorsot vagy akár egyes felmenők sorsának lenyomatát. Rémisztő kép, de igaz.

Nekem úgy tűnt, hogy itt is valami ilyesmi vezethetett a tragédiához. Az üldöztetés, a meggyilkolt, mindenórás dédi hiánya a későbbi családi történetből, a leszármazók rögeszmés ragaszkodása a valláshoz (ennek még utánanézek, nagyon beteg), a nők elnyomása, a modern dolgok elutasítása stb. végül vezethet egy kollektív családi boldogtalansághoz. De pl. az is nagyon megrázó volt, amikor a nagynéni halála után kiderült, hogy Elf és Yoli anyukája 16 gyermek közül az utolsó túlélő. Eltemetett 15 testvért. Rémes belegondolni is. Egyáltalán minek kell ennyi gyerek egy családba?

A háttérből én többet kiolvastam, mint magából a szövegből. A szerző írástechnikája számomra taszító volt. Didaktikus, nagyon megmondós, amit eleve nem szeret senki. Főleg egy regényben. Majd én, az olvasó eldöntöm, hogy mit gondolok a sztoriról. Az író dolga, hogy jól megírja. A cselekmény kanadai, de úgy összességében azt mondom, hogy nagyon amerikai. Az élet értelmét a pénzügyi-gazdasági sikerben mérni egy nagyon-nagyon sötét zsákutca. Aki innen próbál egy emberi lelket megrajzolni íróként, az eleve kudarcra van ítélve. Nem is sikerült egyik karaktert sem elég mélyen megformálni. Kár, mert volt bennük potenciál. A cselekmények egymásra halmozása nem regény. Az egészet pedig leöntötte irodalmi idézetekkel a szerző, hogy csillogtassa a műveltségét. Taszító. Attól nem lesz jó egy regény, hogy beidézünk bele pár sort Wordsworthtől... Inkább rávilágít a kontrasztra, hogy bezzeg ahhoz a néhány sorhoz képest mennyire gyenge a regény szövege. Kellemetlen.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a regényt, de sem a szerző nem lesz kedvencem, sem ez a könyv. Azért a mennonitáknak utánanézek! :)

Sándor Erzsi "Meddig jössz?" című regénye egy ülésben olvasható sokkhatás. Egy arculcsapás, ha éppen úgy tetszik.

Vidéki fiatal színésznő, Lili követi el a színésznőség egyik alapvető tévedését, azaz először csak viszonyt kezd, aztán már beleszeret az idősebb, nős rendezőbe, Miklósba. A regény a viszonyukat boncolgatja bő kétszáz oldalon, közben pedig bepillantást enged nem csupán a színház mint intézmény (munkahely) napjaiba, hanem a színészek és egyéb színházi emberek, illetve az ő környezetük életébe. Sorsaiba. Tragédiáiba. Tévedéseibe. Örömeibe kevésbé, azokra senki nem emlékszik, és színészileg dolgozni sem lehet velük. (Feltűnt már másnak is, hogy a szerzők a kezdetek óta jobban meg tudják ragadni az élet tragédiáit, mint az örömeit? Egy szerelmi bánatból minimum verseskötet születik, egy meghalt gyermekből regény és így tovább, az meg, hogy valaki boldog, senkit nem ihlet meg. Mondjuk a közönséget sem érdekli annyira.)

Az eredmény persze borítékolható, kb. úgy éreztem magam olvasás közben, mint a rutinos szülők, akik látják, hogy nagyon vadulnak a gyerekek játék közben és kiszólnak a konyha ablakon, hogy "sírás lesz a vége". Aztán tényleg. Azért, mert tényleg az lett volna, vagy mert anya/apa odaszólt? Ki tudja.

Ennek is sírás lett a vége, de addig még hegyet-völgyet megjártak a szereplők. Miklós rendező úr egy érzéketlen fasz, amolyan igazi bunkó, aki megszokta, hogy neki felkínálkoznak színésznők és lehetőségek. Ő nem tett semmit, dehogy, csak él a lehetőséggel. Persze nős, feleségével régi összeszokott páros, nyilvánvaló, hogy soha nem válnak el egy "kis viszony miatt", amit egy-egy színésznő jelenthet. Lili persze beleszeret az idősebb, tapasztaltabb kollégába, aki tanította is a főiskolán, a színházban meg rendezi. Vonzalma egyoldalú marad lelki értelemben, de folyamatosan mentegeti a férfit, hogy á, nem olyan rossz ám, meg ő is akarja. A végére persze kiderül, hogy csak addig, amíg a viszony kényelmes és nem kerül túl sok energiába. Amint Lili túlnő a heti egyszeri szexen, mindjárt "nyomasztás" lesz a jelenléte a férfi életében, és menekül.

A vége sírás. Lilinek legyen mondva, hogy a jóérzés nem vész kárba, csak pocsékba. Hogy nem Miklós volt a megfelelő férfi, az egyértelmű, de ez nem az ő hibája.

A regény ezen első rétege számomra eléggé nyomasztó és kényelmetlen volt, talán mert a "nem megfelelő férfi" már nálam is előfordult ilyesmi formákban. A lényeg, hogy tényleg el kellene menekülni az ilyen helyzetekből, méghozzá minél előbb, mert az idő előrehaladtával csak egyre nagyobb sebeket szerezhetünk általuk. Borzasztó emberek vannak. A kihasználás ellen csak saját magunkat tudjuk megvédeni.

A regény második rétege viszont a színház titokzatos világa, ami egyszerűen részegítően jól volt megírva. Öregedő dívák, alkoholisták, kanos színpadi munkások, régi fényüket vesztett primadonnák mindkét nemből, volt itt minden. Az odavetett élettörténetek, színházi sztorik simán külön könyvet is érdemelnének, de így is kellemesen simultak bele a fősztori vonalába. Ellácska, Muci, Frici, Szalontai vagy Róza néni élete mind megér egy misét.

Ahogy az is nagyon érdekes volt, hogy a színházi emberek mindennapjai mennyire máshogy zajlanak, mint a filisztereké. Az, hogy este előadás, utána klubban levezetés, aztán haza, reggel valamikor felkelés, próba, aztán kis pihi és este megint előadás. Nem véletlenül boncolgatja többször a szerző, hogy ezt a civil barátok, szülők, házastársak nem feltétlenül tudják akceptálni, mert tényleg nagyon nehéz lehet olyan életet fenntartani, ahol pl. anya színésznő, aki nem akkor van otthon, amikor a normál emberek, apa meg mondjuk ügyvéd, aki reggeltől esti dolgozik. Ki fogja elhozni a gyereket az oviból és vacsorát adni neki? Borzasztó nehéz kérdések, amikbe eddig bele sem gondoltam. A színész sem áll önmagában, neki is van civil környezete, amihez valahogy alkalmazkodnia kell. Jól-rosszul-tökéletlenül. Vagy csak kicsit boldogtalanul.

Egészen együttérző lettem a színházi népekkel. Veszek is pár jegyet mentem valamire őszre!

Sándor Erzsi, köszönöm!

Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye egy hagyma. Egymás után hántod le a rétegeit, és a végén még mindig van egy újabb és egy újabb.

A keretet rögtön megadja a belborítón lévő kezdetleges családfa, amely szerint itt egy családtörténetnek leszünk tanúi. Aztán talán mégsem, mert a félfikciós-féligaz regényszerkezetben végül talán maga a szerző tudja csak, hogy mennyi a kitaláció, a hozzáköltés, a felejtés, vagy a szereplők elhallgatásainak eredménye. Mindez a regény élvezhetőségét cseppet sem befolyásolja, sőt! A végeredmény egy olyan színes valami, amit legfeljebb indián karkötőként tudnék aposztrofálni: a sok egyéni szálból összejön végül a karkötő, de a szálak közben eltűnnek-előtűnnek, némelyek nem is találkoznak. Ebből lesz a családregény. Talán mindannyiunké.

A nyomozást a jelenben kezdi a szerző, amikor előveszi Jusztika nagyija kézírásos feljegyzéseit, amelyben az megörökítette az életét, meg a családja életéből ezt-azt. Ezen a szálon indul el a regénybeli Krisztián, hogy felfejtse a családi múltat, és talán közelebb kerüljön önmagához is. A keresés során inkább a nagyszülők felé fordul, ott is inkább a férfiak szerepe emelődik ki. Ez kicsit egyoldalúvá teszi a regényt, hiszen a nők ugyanolyan fontosak a családban és az identitásunkban, mint a férfiak. Némelyek még fontosabbak is, ld. anyák. Valahol persze érthető, hogy egy férfi inkább a férfimintáknak "néz utána", azok alapján próbálja a saját férfiszerepét kijelölni az életben, ezért nekem ez nem volt annyira zavaró. Főleg, hogy a regény feléig Jusztika nagyi abszolút főszereplő és gócpont és a világmindenség közepe volt. A családban és az unoka életében is. Valahogy mindenkinél nagyobb volt egy fejjel.

Később más szereplők is felbukkannak a családi múltból, nagyapák, nagybácsik, apák, stb. A nők és az anyai ág sötétben marad, de van ez így más családokban is. Talán még ők is sorra kerülnek és "megíródnak később", biztos róluk is van mit mesélni.

Az élet problémái régen is ugyanazok voltak: felnövés, mintakövetés, munka, család. Nehézségek, boldogságok. Útkeresés. Párkeresés. Elhallgatások. Furcsa lehetne, hogy az örömök és a problémák is ismétlődnek generációról generációra, még akkor is, ha az utódok néha nem tudnak a régi dolgokról. Itt a férfiak alkoholizmusa tér vissza újra és újra, akár egészen extrém változatokban is: elhagyják magukat, nem mozdulnak ki a szobájukból, elvonóra kell őket küldeni, aztán kezdik elölről. Miért van, hogy egyes függőségek így beszippantják a lelkeket? Miért nem tudnak másba kapaszkodni az életben?

Visszatérő elemek a nagy elhallgatások is. Ez úgy látom, minden családban visszatérő probléma. Nálunk is. A "nem mondjuk el, akkor nem is történt meg/nincs is/máshogy történt". Utólagos igazoláskeresések és történetgyártások a legegyszerűbb, nem is szégyellnivaló dolgokról is. A nagyobb dolgokig. Elhallgatott szerelmek, gyerekek, megszökött asszonyok és így tovább. Mindenütt ugyanazok a dolgok ismétlődnek. Ezt is miért kell? Még az elhallgatás persze a kisebb gond, a nyílt hazudozás egy másik dolog. Amikor pl. újra elmesélve ugyanazt a sztorit, változik a végkifejlet. Hogy halt meg a nagypapa? Mi volt a munkája a nagyinak? Lehetne ezekről hosszasabban beszélni, csak mindig megy a hárítás.

A regénybeli Krisztián sem jut tovább a nyomozással egy idő után: külső szereplők és a nem a családtagjai mesélik a legérdekesebb dolgokat. A felmenők régi bajtársai, ismerősei mesélik a néha koszos, néha pikáns, de mindenképp életszagúbb történeteket, mint amikkel őt traktálták otthon. Vagy nem traktálták. Valahol ez is szomorú, de legalább utánament a dolgoknak.

Az egész családi nyomozás, múlt és jelen, tények és fikció olyan szervesen és észrevétlenül olvadnak a legszebb szépirodalommá, hogy a könyv letehetetlen volt egészen a végéig. A sok narrátor lehetőséget adott az írónak a sokféle stílus kipróbálására is a szövegben, a régies, paraszti nyelvezet és a városi hipster egyaránt megjelent a lapokon. Nekem ez különösen tetszett, mert nem volt unalmas egy percig sem. Voltak persze talán túlzónak tűnő, meseszerű fordulatok (pl. Éva néni nagy szerelmének filmszerű felbukkanása az utolsó pillanatban), de valahogy még ezek sem voltak zavaróak, hiszen mindenki életében lehet olyan jelenet, ami neki a nagybetűs szélesvásznú mozi, ahol ő a főszereplő. Miért is ne?

Tehát megint egy sokszor olvasós, nagyon elgondolkodós Grecsó-kötet, amin még sokáig fogok magamban molyolni. Olvassátok el ti is!

Lesznai Anna nő volt, így sokoldalú művész mivolta ellenére nem került be a magyar kánonba. Ami elég nagy veszteség, mivel ha csak A kezdetben volt a kert című regényt írta volna meg egész életében, akkor is illő volna emlékezni rá. Emellett azonban költő, festő, iparművész is volt, érdemes lenne megismerkedni vele közelebbről.

A "Kert" egy monumentális családregény, olyan, ami az egyik jegyzetíró szerint a magyar irodalomból máig hiányzik. Merthogy nálunk nem volt a XIX. században az, ami a romantika korabeli nemzetállamok nagyregényeinek megírásakor adott volt: a közmegegyezéses értékrend. Ez persze a mai napig sincs meg, úgyhogy ez nem egy nagy megállapítás, mindazonáltal a szerző felvetése szerint igencsak jó lenne nekünk is egy "közös regény", amelyen jókat lehet vitatkozni, sírni, nevetni, hőseivel azonosulni vagy éppen azoktól elkülönülni, de mindenképpen ugyanazon regény kapcsán tenni mindezeket. Ha a közmegegyezéses magyar nagyregényt nem is sikerült megírnia Lesznainak, azért a Kert egy meglehetősen életerős kísérlet a fentiekre.

Az életrajzi elemekkel és a valós hús-vér szereplők regényes másaival, de mégis dús fantáziával egyfajta valóságon túli absztrakcióba sűrített regény a szabadságharctól Trianonig öleli néhány rokon-ismerős család sorsán keresztül a magyar történelmet. Alapvetően a Felvidéken játszódnak az események, de később Budapest is felzárkózik a regény világának színterei közé. A szövevényes családi viszonyokkal terhelt első kötetben elhelyezi a szerző a szereplőket, de később kiderül, hogy a romantikus toposzokat sem nélkülöző előzmények inkább csak keretül szolgálnak a későbbi főszereplő, Berkovics Lizó (azaz Lesznai) színrelépéséhez és életének különböző bonyodalmaihoz.

Mert a szerző főleg a körülötte játszódó eseményeket írja át a regénybe, érdekes ismerősökön, szerelmeket, rokonokon keresztül a falu világától a kormányváltásokig repítve az olvasót. A regény hosszú ideig íródott (ez néha érződik is rajta), hosszú időt is ölel fel, emellett rengeteg szereplőt mozgat. Mégis a szerző olvasmányosan és érdekesen tudja egybentartani ezt a hatalmas anyagot, soha nem fullad unalomba a történet. Egy-egy szálat elejt, felvesz egy másikat, azonban egy idő után a szereplők vissza-visszatérnek idősebb kiadásban, emlékezve vagy elfelejtve, esetleg egészen más dolgokat cselekedve, mint amiket addig megszoktunk tőlük. Közeli ismerősünkké válik a vak amerikás betyártól kezdve a kikapós cselédlányig mindenki, egyedi sorsukon keresztül pedig társadalomrajzot is ad a szerző. Mik mozgatják a parasztságot, milyen visszásságokat szül a "modern" viszonyok között már fenntarthatatlan nagybirtokrendszer, hol folynak el a dzsentri örökségek, hogyan folynak az "úri murik". Összességében az egész regény lehangoló képet fest a magyar viszonyokról: bármilyen jószándékú törekvés elbukik az "így szoktuk", a "kéz kezet mos" és az "ej, ráérünk arra még" mentalitáson. Ha valamelyik szereplőnek jobbító szándéka, elgondolása támad, azonnmód lehúzza "a muhar, a gaz", nincs kitörés a generációról generációra ismétlődő mintákból.

Lizó is így vergődik ebben a létben: gyermekkora csodálatos kertje egyfajta paradicsomi, idilli antik állapotot jelent neki, amiből nehéz felnőtté válnia. Családi nyomásra férjhez megy, de boldogtalan lesz, elválik. Utána boldogtalan, de sokat jelentő szerelem fűzi egy újabb férfihoz, aki soha nem fogja feleségül venni, de se veled, se nélküled kapcsolatuk azért mindkettejüket fűti. (Néha úgy éreztem, nem vallják be maguknak sem, hogy mennyire szeretik egymást. Ez megesik az életben.) Később irodalmi-értelmiségi-politikai körökbe jár, ami már nem veszélytelen az első világháború előtt-alatt, de végül nem lesz komolyabb baja. A regényben végig van egyfajta "írói igazságszolgáltatás": a főbb szereplőknek soha nem esik komolyabb baja. Ezt a magyar történelem ismeretében nyugodtan sorolhatjuk a túlzások közé.

A regény valahol Trianon táján és annak sokkjával zárul, de végül valahogy mégis időtlenné vált a szememben. Mire ugyanis eljutottam a hosszan, többször, de soha nem unalmasan ismétlődő magyar társadalmi viselkedésmintákon keresztül a kb. 1500 oldal végére, rájöttem, hogy Lesznai valójában nem is kellett, hogy időben elhelyezze a regényt. Igazságai ui. mai napig ható érvényűek. Rémes felismerés, de valójában még mindig ott tartunk, ahol akkor. Minek tanulni, ha úgysem kell dolgozni? Miért erőlködjek, majd lesz valahogy? Nem kell becsületesen ténykedni, mert lám, az alamuszi, hazug ember érvényesül. Az úri muri sem látszik változni, csak már nem báróknak hívják az urakat.

Hogy van-e ebből a körből kitörés, az kérdéses. Lesznai végig roppant optimista: hisz a szerelemben, a művészetben, a cselekvő életben, a jobbra törekvésben. Mindennek ellenére! Példamutatásnak érzem a szemléletét, talán lehet belőle tanulni ma is. Ma igazán.

Általában van bennem egy előítélet a sztárolt/reklámozott/bestseller könyvekkel szemben: ami mindenkinek tetszik, az nem "csakazértsem" fog. Ezúttal kellemesen csalódtam azonban, mert nagyon, nagyon tudatosan felépített média- és reklámkampánnyal megtámogatott új Grecsó Krisztián könyv, a Vera egyáltalán nem okozott csalódást. Vagyis inkább csak pozitívat. Ami végül is jó.

A szerzőtől én még nem olvastam semmit, mert nem nagyon szeretem a novellásköteteket, ő pedig nagyrészt olyanokat ír. De mivel egyéb munkásságával (publicisztika, vers stb.) is kezdek megismerkedni, lehet, hogy ez a novellafóbiám is el fog múlni vele kapcsolatban. (Elég csak az Esti válasz c. versére gondolnom, ami olyan csodálatos, korokon átívelő, emberi lelkeket összekötő felelet Babits Esti kérdésére, amilyet nemhogy versben, de irodalomban egyébként is elég nehéz találni.)

A Vera Szegeden játszódó regény, amelyben a 11 éves főhős jellegzetes gyerekkonfliktusaival találkozunk, a családi és iskolai mindennapoktól, problémáktól kezdve a felnőttek életébe és mélyebb problémáiba bepillantásokkal bezárólag. Vera életét áthatja valamiféle "imposztor-szindróma", amit eleinte maga fel sem fog, aztán ahogy a környezete elejtett megjegyzéseiből lassan kibontakozik a történet, mégis megérti, hogy ő a saját életében mintha nem volta "benne". Ki is derül később, hogy mindez azért történik, mert őt örökbe fogadták a szülei (később az is kibontakozik a történet mögül, hogy édesanyja egy balsikerű vetélése lehet a gyermektelenség háttekében), és a korban elfogadott módszer szerint ezt titkolják előle. Az egész környezete tudja, hogy mi a helyzet, csak ő nem. Ettől furcsán gyökértelenül lebeg a világában, pedig látszólag minden rendben van: ügyes, okos, a szülei szeretik, van legjobb barátnője és így tovább, nincsen semmi baj. Csak éppen nincs alatta talaj, amin állhatna. A regényidő véget ér ott, ahol már nem lehet tovább tagadni a tényeket, de azt az író a képzeletre bízza már, hogy a család végül hogyan birkózik meg annak a titoknak a leleplezésével, amelyre az egész életük épült. Hogyan lehet innen továbblépni, van-e gyógyulás a sok elhallgatás után? Reméljük, hogy van.

A kidolgozás lassan hömpölygő, gyerekvilágban játszódó történetecskék útján valósul meg: lényegtelen apróságok közé fontos utalások és felismerések ágyazódnak, minden egyes félmondatra figyelni kell, mert ott a mozaik következő darabja. A regényt emiatt kissé "fárasztó" is olvasni, nem azért, mert unalmas lenne, hanem amiatt, hogy végig egy figyelmes feszültségben tartja az olvasó agyát, ahol nincs pihenés. Két pohár karamellás tej között ott van egy barátság megszakadása például. Vagy az egyik pillanatban még nincs semmi akció, a következő már Vera halálosan szerelmes az iskolába érkező új fiúba. Ez a szerelem is korai ugyan, de nagyon intenzív. Nincsenek még testi vonatkozások, hiszen kismaszakokról beszélünk, de az "érzés ugyanaz", mint a nagyoknál. Ettől Vera még inkább kiesik a környezetéből, mert nem érti meg senki, hogy egy ilyen kislány miért gondolja, hogy szerelmes, amikor "ő még gyerek". És itt van egy fontos pont megint: a felnőttek világa lassan átmegy a "mások" világába, vagyis Vera megérti, hogy az én szubjektív igazsága, nézőpontja, érzése az mindig különbözik a másokétól. Talán néha megértjük vagyis inkább megsejtjük egymást, de többször van az emberek között értetlenség és meg nem értés. A felnövés egyik alapigazsága ez.

A felnőtt világ inkább negatívan jelenik meg a regényben, sok elhallgatás, titkos bűnök, apró gonoszságok jellemzik a nagyokat, nem túl hízelgő módon. Ennek a gyermeki ártatlanság ellenpontozása is lehet a célja, vagy talán a szerző kiábrándultsága? Ki tudja? Ritkán jelennek meg igazán kedves gesztusok vagy jellemek. Talán kiemelhető ezek közül az osztályfőnök tanárnő embersége: ő is tudja, hogy Vera örökbefogadott gyermek, tudja, hogy ez rossz neki, de tudja azt is, hogy emiatt nagyobb megértéssel kell lennie felé, mint más gyerekek felé, és ezt is teszi. Nagyon ritka az ilyesmi.

Intenzitása és sokrétűsége miatt nagyon tetszett a regény. Olvasóként igazi kihívás volt megfelelni az író elvárásainak, és követni a sok titkos nyomot, amit otthagyott a szövegben, de megérte! Sok ilyet várunk még a szerzőtől!

Czank Lívia új könyve, "A függöny mögött" a balett titokzatos világáról szól. A szerző engedélyt kapott Magyarország egyetlen állandó klasszikus balett társulatának, a Magyar Nemzeti Balett együttesének közeli "megfigyelésére" és arra, hogy interjúvolja a társulat tagjait és segítőiket.

A kötet bepillantást enged a társulat mindennapjaiba: a reggeli balettórákba, az egyes szerepekben játszó/táncoló művészek egyéb próbáiba, a színpadi produkció elkészítésében résztvevő egyéb művészek munkájába. Nagyon sok ember munkája kell ahhoz, hogy egy-egy előadás az Opera színpadára kerülhessen, és nem csupán a táncosok munkája nagyon kemény és egyben művészi, hanem a rengeteg háttérben dolgozó emberre is szükség van. Akik szintén művészek, hiszen egy-egy jelmez elkészítése önmagában is sok-sok óra munka a legjobb anyagokkal és a legjobb szabókkal. Ugyanígy a díszletek, kellékek megtervezése, festése, antikolása, darabhoz igazítása és így tovább. A társulat menedzselése szintén külön műfaj: mi legyen műsoron, ki játsszon benne, mi legyen a betegekkel, sérültekkel, helyettesítéssel, meddig tartson egy-egy darab szezonja stb.

Nekem nagyon tetszett a balettmesterek munkájának bemutatása is: a sokféle különböző "tanár", akik mind különféle dolgokért felelnek. Van, aki csak reggeli gyakorlatokat tart, van, aki szerepeket tanít be és így tovább. Az interjúkból kiderült, hogy nagyon fontos náluk az emberi tényező: azaz, aki jó táncos, nem feltétlenül lesz jó tanár, főleg, ha inkább az "utód" letiprása a célja és a nem a művészet.

A kötet legfontosabb része azonban az, hogy emberileg közelebb hozza az olvasóhoz a balettművészek világát. Azt, hogy ez egy olyan életforma, amihez évtizedekig tartó tanulás útján jut el valaki. Amikor ott van, akkor óriási kihívás testileg-lelkileg-művészileg, hatalmas a nyomás a művészeken. A családjukon. A magánéletükön. Ugyanakkor ez mégis egy munka is, annak mindenféle pozitív (családias kollektíva, összetartás stb.) és negatív (a civilek nem értik meg az életmódjukat, sérülések, stb.) oldalával. A legkedvesebb részek azok voltak, amikor egy-egy művész interjúban mondja el az élete egy-egy aspektusát. Hogyan tanult, hogyan került Magyarországra, milyen szerepeket játszott már, miket szeretne még eljátszani, hogyan éli meg az aktuális darabok okozta feszültségeket, esetleges munkahelyi konfliktusokat, és így tovább. Nem egy történet szívszorító volt, ahogy kibontakozott pl. a kicsinyes balettmester által megalázott kisgyerek világa, akinek csak azt mondják el, hogy mit csinál rosszul.

Összességében ugyan érződik a szövegen, hogy a szerző újságíró, ugyanakkor mégis sikerült "belerázódnia" a dokumentarista műfajba, és élvezhető, könnyen olvasható, szórakoztató és tanító jellegű könyvet összehoznia. Teljesen kedvet kaptam elmenni egy balettra! Így is, meg úgy is.

Ünnep van, Nemes Nagy Ágnestől választottam verset.

Eszmélet

Mostanában valahogy nehéz egy adott dologra figyelnem, és ez meglátszik az olvasmányokon is. Több könyvet olvasok egyszerre, de mintha egyik sem kötne le. Azért ideírok pár impressziót, bár egyik kötettől sem ájultam el. Hiányzik már jó ütős könyvélmény.

1. Lovik Károly: A leányvári boszorkány.

Erdészeknek kötelező. Selmecbánya, az Akadémia fénykorában. Diákhagyományok, diákcsínyek, verekedés, szerelem, zálogház, menekülés az éjszakában, becsületbeli ügyek, éhezés, tivornyák, életreszóló kalandok és barátságok. Kedves pikareszk, ahol néhol egészen rejtői alakok bukkannak elő a semmiből (ld. a hotelben télen kártyázó egyetlen vendég és személyzet). A mai erdészek ismeretében elképesztő a hősök azonnali és örök szerelemre lobbanása, amely kizárólag a tisztes házasságban kíván érvényesülni, de ne legyünk gonoszok. :)

2. Catrine Clay: Útvesztők. Emma és Carl Gustav Jung kapcsolata és a pszichoanalízis korai évei

Várakozásaim szerint inkább életrajzra számítottam, a téma természetéből adódóan kettős életrajzra, de végül valami más kerekedett ki a történetből. A kötet ugyan valóban felvázolja Emma és Carl gyermekkorát, családi viszonyaikat, lelki jellemzőiket, már amennyire ezek hozzáférhetőek így a múltba tekintve, azonban a kötet nem kizárólag a házaspár élettörténetére fókuszál.

Sokkal inkább valóban a pszichoanalízis korai időszakáról van itt szó. Freud mint a nagy atya, és a követői szűk köre, akik egy új tudományág megszületését kísérhették figyelemmel. Ebben a történetben nagy szerepe volt Jungnak, aki Freud szellemi fiának és egyben afféle örökösének tekintett, aki majd folytatja az ő munkásságát, elterjeszti a világon a tanait. Az élet persze később másképp alakul, Freud és Jung szakmai kapcsolata szakítássá fajult, mivel a tanítvány nem értett egyet mestere minden kinyilatkoztatásával (utólag visszatekintve ez így is volt jól, hiszen Freud bizonyos elméletei valóban sok kritikát vonzottak), és a saját útját kezdte járni. Ettől függetlenül mindketten óriási szaktekintélyek maradtak életük végéig.

Jung munkájába Emma is bekapcsolódott, először mint asszisztens, később pedig (miután a gyermekeik felnőttek) önmaga is praxisba kezdett. Egy kicsit a nő elveszett nekem a kötetben, nem tudtam közel férkőzni Emma valódi személyiségéhez. A sok semmitmondó visszaemlékezés szerint remek asszony volt, mindenkivel kedves és törődő - ezek elég közhelyes megnyilvánulások.

A tény azonban, hogy évtizedekig gondoskodott egy olyan családról, ahol a férj folyamatosan csalta őt és kisebb-nagyobb viszonyai felborították a normális, kispolgári svájci életvitelüket, elég sokat elárul a jellemszilárdságáról. Úgy döntött, hogy márpedig ő fenntartja a családot, akármi is lesz. Nem biztos, hogy ez jó volt neki, de tagadhatatlanul elismerésre méltó a szeretetteljessége.

Későbbi önálló szakmai munkálkodása mellett is megkérdőjeleződik számomra, hogy egyáltalán elismerték-e ő értéke szerint. Inkább úgy tűnik, elveszett a családanya és a támogató hitves szerepében egy önző és korlátolt férj mellett. Szomorú. Szívesen olvastam volna még többet Emmáról, az emberről.

3. Cserna-Szabó András: Puszibolt

A szerző egy túlburjánzó anekdotázó bomba. Furábbnál furább alakok bukkannak fel a regénynek álcázott novellafüzérben, amelynek összekötő elemei a kisvárosban található szintén furcsa történetű köztéri szobrok. Minden szobor köré abszurd történetet rittyent a szerző, de olyan játszi könnyed módon, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét. Az iskolába induló gyerek (hogy ne feleljen aznap, nem egy kőre lépett, hanem) a Pisilő Kisfiú kukiját fogja meg, a vénemberek titokban kukkolják a meztelen Vonakodó Zsuzsannát vagy a Parázna Ráchábot (a kupi mellett, ahol egyébként a lányok meztelenül napoznak a rózsák között), és így tovább. Végül az abszurd betetőzéseként kiderül, hogy a szobrokat egy nemlétező, de mégis létező szobrász készítette, aki csak egy párhuzamos dimenzióban él - ha egyáltalán él. Nagyon szórakoztató kötet megint, kezdek rákapni a szerzőre.

Eimear McBride Kisbohémek című regényére megint csak véletlenül bukkantam böngészés közben. "Egynek jó lesz." Aztán olvasás közben végig úgy éreztem magam, mint akit folyamatosan gyomroznak, úgyhogy a kötet közel sem a könnyed olvasmány kategóriába került végül.

Hőseink Eily és Stephen, de nevük csak a regény vége felé derül ki. A lány 18 éves színésztanonc, aki Írországból kerül Londonba, a színi iskolába. Küzd a beilleszkedéssel, a társas kapcsolatokkal, a tanulnivalóval, a szerelemmel. Képtelen bárkinek is megnyílni, vagy a felszínesnél mélyebb kapcsolatot teremteni valakivel. Csak sodródik, a 90-es évek londoni szubkultúrája behúzza az örvénybe, bulik, drogok stb. Később találkozik Stephennel, aki már befutott színész és 20 évvel idősebb is nála. Egyéjszakásnak ígérkező kapcsolatuk aztán előbb viszonnyá, majd mindent maga alá temető kapcsolattá válik, amibe úgy zuhannak bele, mint egy szakadékba. A lány előbb csak a testi gátlásait vetkőzi le, aztán a lelkieket is, és egyre közelebb kerül a férfihoz. Aki először ugyan adja a laza "felnőttet" a kapcsolatban, meg a macsó férfit, aki nem hűséges, nem hívja fel, amikor ígéri és nem ér haza időben, de azért valahogy mindig karnyújtásnyira tartja magától a másikat. Aztán valahogy ő is azt veszi észre, hogy már nem tud a lány nélkül élni. És ekkor jön az igazi szakadék, amikor feltárják egymásnak a mindenféle abúzussal, komplexussal, erőszakkal terhelt múltjukat, ami hosszú csápjaival a felnőtt életbe is követi a hősöket és próbálja őket visszahúzni magába. Szerencsére végül a jelen győz, de addig hosszú az út.

A történet maga nem túl bonyolult, és nem is különösen eredeti. Inkább a megfogalmazás és az írói feszültségkeltés teszi letehetetlenné a könyvet. Gyomorszorító részletességgel derül fény a hősök múltjának minden mocskos csücskére, de mégsem tudjuk "elfordítani a fejünket" tőlük, végig kell hallgatnunk a szenvedéseik teljes történetét. Így tudjuk őket kicsit megérteni a jelenben is, ahová számos emberi működésképtelenséget vittek magukkal, de ekkor ezeken már nem is csodálkozunk.

Az író nyelvi stílusa leleményes, bár az sem eredeti. A rengeteg névszói állítmány vagy inkább csak állítmány nélkül egymás után ragok fő- és melléknevek egymás után pakolása jellemző. Nehéz megszokni, de nem lehetetlen. A folyó szövegbe illeszkednek a párbeszédek is, és a szövegből kell rájönni, hogy melyik szereplő mondja a másiknak, amit mond. A mondatok sokszor befejezetlenek, néha egy kötőszó után pont érkezik, nem pedig a mondat másik fele. Nagyon nehéz olvasni, de hamar meg lehet szokni. Ami zavaró, hogy ettől a kifejezésmódtól nem lesz jobb a történet. Olyan érzésem volt, mintha csak figyelemelterelésnek használná ezt a stílust a szerző, hogy hosszabb legyen a könyv.

A könyv szórakoztató volt, mondanivalójában brutális, stílusában a naturalizmus keveredett a realizmussal és a dadaizmussal. Mintha nem tudta volna eldönteni a szerző, hogy Trainspotting-szerű brutálvalóságot akar írni vagy valami fennköltebbet is szeretne belekölteni a regénybe. Ha ez utóbbi volt a szándéka, akkor ez nem nagyon sikerült, mégha egy nagyszerűnek ábrázolni kívánt szerelmet is írt bele a történetbe. Sajnos a végére annyira kifacsartak lettek a karakterek a rájuk pakolt mérhetetlen szenvedéstől, hogy a hitelességük és valószerűségük teljesen elveszett számomra. Az elidegenítettséget teljes mértékben megjelenítette a szöveg, azonban ez nem tette művészivé a könyvet, hanem kilúgozott belőle minden humánumot, ami miatt szeretni lehetett volna. Kár érte.

Földes Jolán A halászó macska uccája (sic!) című regénye immár a többedik kivándorlásos ("migránsos") regény, amit olvastam, úgyhogy kezdek párhuzamokat felfedezni a szereplők sorsában. (Szécsi Noémi: A nyughatatlanok, vagy Donáth Mirjam: Mások álma című könyveit is csak ajánlani tudom a témában.)

Ez a történet az 1920-as években Párizsba emigráló magyar munkáscsaládról szól, apa, anya, három gyerek. Az első világháború utáni felborult élet, lassan talpraálló vagy nem talpraálló államok, szegénység, újjáépítés, nyomor, munkanénlküliség, pénztelenség, a vesztes oldalon még a nemzeti letargai - ezek jellemzik a színt.

Barabás Gyula ügyes szűcsmester, felesége, Boris képzett bába, de Párizsban inkább csak mosónőként helyezkedik el, mert fél az új nyelvtől, meg hogy újra kellene vizsgáznia a praktizáláshoz. A gyerekek, Annus, a nagylány a háztartást vezeti, Jani és Klári a két okos kisebb gyerek francia iskolába kezd járni, hamarosan ösztöndíjjal tanulnak, francia állampolgárságot is kapnak. Ők tehát jól beilleszkednek. A többiek inkább az ittlét és az itt-nemlét határán egyensúlyoznak, de inkább a nem felé billen a mérleg.

Párizs tele van ekkor a mindenféle forradalmak, háborúk, puccsok és egyebek miatt hazájukat vesztett kivándorlókkal, hőseink elsősorban a kommunizmus elől elmenekült orosz emigránsokkal kerülnek szorosabb viszonyba. A nemzetközi közösség egy olcsó szállodában alakul ki, ahol alig van családos ember, ezért inkább egymás családjává válnak. Még azok is összejárnak, akik nem kedvelik egymást, mivel az ember egyedül nem élhet. A franciák ugyanis nem nagyon fogadják be őket, igaz, ők sem nagyon próbálkoznak a helyiekkel szorosabb kapcsolatokat kialakítani. (Kicsit az író be is zárta a hőseit a saját burkukba, nem nagyon engedi ki őket szűk világukból. El lehet rajta gondolkodni, hogy ez tényleg mennyire volt/van így.)

A sok boldogtalan, megélhetési nehézségekkel küzdő ember segíti egymást, ahogy tudja. Az egyik nyelvet tanít, a másik munkát szerez, vigyáznak egymás gyerekeire, felváltva ápolják a betegeket. Valahogy megélnek mind. És mindig, mindenki tudja, ha haláleset történt a közösségben, akkor is, ha nem ismerte az illetőt. Ekkor társadalmi rangra, ismeretségre tekintet nélkül az összes honfitárs részt vesz a temetésen. Szép viselkedés.

Az évek múlásával néha változnak a viszonyok, a hősök olykor haza akarnak menni, olykor végleges elhatározásra jutnak, hogy maradnak. A körülményektől függően. Végül maradnak, lakást vesznek ki és már nem szállodában laknak, valahogy ekkor kezdik úgy érezni, hogy végleg elmúlt a lehetőség a hazatérésre. A legnagyobb félelem az, hogy idegenben halnak meg. Vajon rossz-e ez valóban, ha a hazád élhetetlenné vált számodra? Nem tudom. De az állandó honvágy ott munkál bennük éjjel-nappal, az apró dolgokban is megnyilvánulva.

Nagyon jól megírt regény, sok elgondolkodtató kérdéssel, ugyanakkor annyira tömör és velős, hogy egy-két nap alatt a végére lehet érni. Annyira magyar és ismerős karakterekkel van tele, hogy belefájdul a szív. Többször olvasós.

Szurovecz Kitti "A sokszívű" regénye ponyvába oltott gondolkodós regény. A poliamoria jelenségét járja körbe, ami az etikus sokszerelműség: vagyis egy ember egy időben többekbe szerelmes és tart fenn velük kapcsolatot, de úgy, hogy mindenki tud a többiekről és kölcsönös beleegyezéssel történik a dolog. Kicsit misztikusnak tűnik nekem, mert nehezen tartom elképzelhetőnek a dolog kivitelezését a mindennapokban. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az ember nem monogám, a génjeink az állati életre vannak kódolva, nehéz ez ellen tenni. A hűség választás kérdése, és megcsalatva lenni pocsék egy érzés. (Tanúsítom.) A regény az alternatívákat igyekszik bemutatni, és végül elég színes összkép bontakozik ki, viszont nem kevesebb, hanem másféle problémával, mint amilyenekkel a monogám világban találkozunk.

A főhős Annabella, aki hosszú évekig kettős életet él: két szerelme van, egy Magyarországon és egy Olaszországban. A két férfi nem tud egymásról, a lány két munkája miatt ingázik a két ország és a két élet között. Mindaddig, amíg terhes nem lesz és pechére fogalma sincs, hogy ki a gyerek apja. Itt kezdődnek a kalandok, amelyek elég gyorsan a magyar poliamor világ bemutatásába torkollnak. Sajnos kicsit pikareszk stílusban, mert a szereplőknek nemigen van jelleme, olyan kétdimenziósak maradnak, nemigen lehet megkülönböztetni őket egymástól. A szerző pedig mintha csak arra törekedne, hogy az extremitások és a meglepő fordulatok vigyék előre a regényt. Azért ennyire nem extrém senkinek a világa, bármennyire is poliamor az illető.

Vannak itt nyitott házasságok, többes felállások, leszbikus, hetero- és biszexuális beállítottságú emberek, mindenféle érdekes kapcsolódásokkal. Az életükből azonban sajnos csak a szerelmi életüket domborítja ki a szerző, mintha másik vetületük nem is lenne (kivétel az egyik házaspár, akik egy kislányt is nevelnek, ők kivételesen szülőszerepben is feltűnnek), ez tovább növeli az egysíkúságot. A változatos szerelmek bemutatása által Annabella megismeri saját magát, illetve próbálja elhinni, hogy ő is poliamor. Igazából inkább nem tud választani, és az, hogy a regény végi happy end is arról szól, hogy egy fickóban találta meg az igazit, mellette pedig udvaroltat magának másokkal is, de ott nincs semmi komolyabb, arra utal szerintem, hogy valójában nem annyira érzi magáénak ezt az identitást. De ez csak zárójeles megjegyzés.

Az emberi kapcsolatok sokfélesége azonban elgondolkodtató szerintem a regényben, vagyis inkább a regény révén. Kell-e mindig hűségesnek lenni? Egyetlen embertől megkaphatunk-e mindent, amit szeretnénk? Hosszútávon is? Ha hűtlen valaki, akkor azt soha nem lehet tolerálni? Mi a rossz: elfogadni, hogy a párunk mást is szeret és nyíltan jóváhagyni, nem féltékenykedni, vagy a titkolózás és a megcsalás/megcsalatás? Sokszor a hűség talán nem is más, mint a lehetőség hiánya. Ha valaki poliamor módon él, az nem biztos, hogy rosszabb, mint a képmutató, belül vérző monogámia, de az biztos, hogy nem való mindenkinek. Több emberrel több a konfliktusforrás és a probléma is. A téma érdekes, a regény olvastatja magát, nem irodalmi mérföldkő, de nagy erénye, hogy a felvetéseken sokáig lehet beszélgetni, vitatkozni, érvelni. Mindenképpen érdemes elolvasni.

Sophie Edwards Károlyi "Emlékek és rejtélyek - A Károlyi család 25 nemzedékének története" című kötete egyszerre érdekes történelemkönyv, családi fotóalbum és személyes visszaemlékezés. A szerző nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy ugyan dióhéjban, de bemutassa szerteágazó családja történetét a kezdetektől napjainkig.

Az ilyen arisztokrata visszaemlékezések mindig érdekesek, mert egyrészt történelmi távlatokat nyitnak, másrészt a II. világháborúban, illetve közvetlenül azután mind gellert kapnak. A kommunista hatalomátvétel eltüntette a magyar társadalom egy teljes osztályát, ami azóta sem gyógyult sebet okozott a társadalomban. Sem visszatérni, sem bepótolni nem lehet a hiányt, valahogy ilyen felemásak vagyunk azóta is. Hiszen azok a családok, amelyek eltűntek külföldön, vagy a börtönben/temetőben, ugyanúgy a nemzet részei voltak, csak valahogy nem beszélünk róluk azóta sem. Sophie könyvéből mégis képet kapunk ezeknek az embereknek a XX. századi és későbbi életéről, mindennapjairól. Ahol családok különböző kontinenseken élnek és egy-egy családtag látogatása évekre hagy nyomot maga után, mert annyira ritka.

A szerző számos forrást feldolgozott, elsősorban közvetlen családtagjai naplóit, feljegyzéseit, fényképeit. Kalandregénybe illő leírások titkos külföldre szökésekről, szögesdróton átkelésről, miegymásról, és ez mind apa, nagymama és egyéb családtagok visszaemlékezéseiből levezetve. Félelmetes. Történelmi távlatokba is tekintünk, megismerjük a családfát, a híresebb Károlyiakat, rövid kis életrajzzal, személyes sorsuk felvázolásával.

A kötet végül kitér a ma élő családtagok családfájára is, bevallom, ez a rész nekem már áttekinthetetlen volt, a sok nemzetközi kapcsolat, vegyes házasság, furcsa nevek és a személyek nagy száma miatt. Egy hat hónapos Károlyi-kisbaba nem sok nyomot hagyott még a világban, hogy érdemes legyen vele foglalkoznom. Ez a kötet legkevésbé sikerült része, de talán a ma élő rokonoknak ez a legkedvesebb.

A szerző egy művelt, széles látókörű nő, aki hosszú kutatómunka alapján tárgyilagos, de mégis személyes hangvételű művet tár az olvasók elé családja történetéről. Általa rálátunk a magyar történelem fontos és kevésbé jelentős eseményeire, a Rákóczi-szabadságharctól a világháborúkig. A személyes sorsok pedig mindig összefonódnak a történelemmel, csak akik átélik, még nem feltétlenül veszik még észre.

Cserna-Szabó András Az abbé a fejével játszik című kötete egy többszázoldalas irodalmi sziporka. Regénynek nem elég összefüggő, novelláskötetnek meg túlságosan szétálló, valahol a kettő közötti képződmény, amely többféle belső utalással, közös szereplőkkel, idézetekkel alkot koherenciát.

A sztori lazán kronologikus, ugyanakkor néha oda-vissza ugrál az időben, néha nem is lehet megállapítani, hogy mikor és hol vagyunk. Többnyire Magyarországon és többnyire időrendben. De ez minden biztos pont.

A novellák egymásból bontakoznak és építkeznek: egy szereplő, egy tárgy, egy helyszín átmentődik a következőbe, és ott már abból lesz történet. De a novellák közt összefüggés ennél több nincs. Nagyon kell figyelni, hiszen bárhol apró utalásokat hagyhatunk figyelmen kívül és máris elveszünk a történet sodrában. Ugyanakkor bárhol el lehet kezdeni és abba lehet hagyni a könyv olvasását, mivel nem alkot egységes egészet ez a négyszáz oldal.
Szórakoztatónak viszont roppant szórakoztató. Nem rejtői értelemben, de nevettető, itt-ott búsító, de mindenképpen olvasásra érdemes.

Többet nem is lehet róla írni, inkább olvasni kell.

Mit lehet tenni, ha éppen minden szétesett? Head up high és remélni a legjobbat. Nem bánnám, ha pár hónappal odébb lennénk már...

Sudár Lászlóné T. Molnár Zsuzsannára az Irodalmi Rádió oldalán találtam, ahol kevésbé ismert kortárs szerzőket mutatnak be, illetve adnak nekik lehetőséget a szélesebb ismertség megszerzésére. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hiszen a "nem befutott" szerzőkre nehéz rátalálni, megismerni őket, főleg olvasni őket, pedig adott esetben nagy kincsekre lehet találni köztük. Most is addig-addig böngésztem, amíg rátaláltam erre a hosszú nevű hölgyre, aki a nem nagyon ismert, bár irodalom fakton futólag megemlített Dukai Takács Juditról írt egy esszékötetet, regényes beleérzésű kitérőkkel és a költőnő néhány versével egybeszerkesztve. Van egy kis stichem: szeretem az irodalmi kánonba nem tartozó szerzőket felfedezni, mert úgy tapasztaltam, hogy a hivatalos irodalom szereti kihagyni a számára valamely okból kényelmetlen szerzőket a felsorolásokból, kötetekből, irodalomkönyvekből, felolvasásokból. Pedig azt hogy kinek mi szép és értékes, azt mind eldönthetjük saját magunk. Axiológiai alaptétel (powered by Ádám Anti prof úr).

Ezt a bizonyos Juditot onnan lehet ismerni, hogy egyik rokona Berzsenyi Dániel felesége volt, és a Berzenyi életrajz ismertetésénél megemlítették, hogy eme Judit rokon is előszeretettel verselgetett. Nem is sikertelenül, hiszen a kor több más közéleti személyisége mellett maga Kazinczy Ferenc is elismerően nyilatkozott a munkáiról.

Judit egy köznemesi família lánya volt, anyját korán elvesztette, apja viszont gondos nevelésben részesítette, Sopronba járatta felsőbb iskolákba, így Judit művelt volt, olvasott, zenélt, több nyelven beszélt, emellett persze elsajátítva a kor követelményeinek megfelelően a háztartási ismereteket is. Később ezekre szüksége is volt, mert korán elhalt anyja helyett 18 évesen átvette apja háztartásának vezetését. Emellett sokszor volt náluk vendégség, élénk levelezésben álltak több híres közéleti szereplővel, rokonokkal stb. Judit kezdeti sikerei ilyen házi körben történtek, azonban később irodalmi életben jártas barátai körbeküldték az országban a verseit, így jutottak el azok Kazinczyhoz, Döbrentei Gáborhoz, Fáy Andráshoz és másokhoz is, akik mind lelkesedtek érte. A korban ugyan finoman szólva nem volt megszokott, hogy egy nő nem bír megmaradni a fakanálnál és be akar törni az irodalmi berkekbe, ezt szinte valamennyi csodálója (és ellenfele) is szóvá tette. Őt ez egy cseppet sem érdekelte, csak akkor vonult kissé visszább, amikor családot alapított és elfoglalták a gyerekek. De ekkor is írt még, noha jóval kevesebbet.

Nekem tetszettek az olvasott versei, bár sokszor a klasszicizmus toposzai csak úgy nyüzsögnek a verseiben (de pl. a korban verselő más poétáké is!), ami egy idő után kicsit egyhangúvá teszi őket. Jobban szerettem azokat a költeményeit, amelyekben utat enged valami személyes érzelmének, mert azok jóval hitelesebbek, hiszen nem bújik Apollón meg a Helikon mögé, hogy kifejezze akár a szerelmet, akár a bánatot (pl. kislánya halálakor). Sajnálatosan rövid élete során nem is verselt annyit, amennyit talán egy férfinak lehetősége lett volna, viszont így még az "időből is kifutott szegény", amit csak sajnálhat az utókor. Lehet, hogy a korral jobban megjött volna a saját hangja és mert volna többet verselni személyes témákról, saját gondolatokról. Így is megtette, de ennyi verssel nem is került be a magyar Pantheónba.

A szerző hosszas levéltári és egyéb kutatásokkal eredt Judit alakjának nyomába és nagyon alapos munkát végezve írta meg élete vázlatát. A kötet inkább esszé, mint regény, viszont vannak úgymond dramatizált részletei is, ahol a szerző éleslátóan, mély női érzékenységgel és beleéléssel rajzolja meg Judit életének egyik vagy másik részletét. Az alakok és a cselekmény szinte lelép a papírról. Nagyon tetszett a könyv, remélem, még mást is meg tudok szerezni a szerzőtől. Akit ismétlem, úgy kellett előkutatni! Egyre szerelmesebb vagyok a kortárs irodalmárokba... Írjatok, feleim!

Varga Szabolcs Irem kertje című kötetét már a pénztárnál állva láttam meg a könyvesboltban, de végül velem jött és egyáltalán nem bántam meg: többször olvasós lesz, már most tudom. A szerző egy fiatal történész, aki azt a megbízást kapta, hogy áttekintő módon, röviden, olvasmányosan dolgozza fel Pécs hódoltság kori történelmét. Ha visszaemlékszünk nem csak a töriórára, de akár csak az Egri csillagokra is, könnyen belátható, hogy nem vállalkozik könnyű feladatra az a személy, aki a török kori magyar viszonyokat próbálja szétszálazni. Ki kivel van, milyen érdekei vannak, akkor most a török a rossz vagy az osztrák, királyhűek legyünk-e vagy megalkudhatunk a Portával, mert még a pogány is jobb, mint a törvényes (?) uralkodó? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat keresni. Varga Szabolcs megkísérelte, és nagyon is jól sikerült neki.

Pécs 1543-ban esett el, ami a mohácsi csata utáni időkben fokozódó török veszedelem nyomán nem is volt meglepő. Dicstelennek mondják, mivel a védők meg sem próbáltak védekezni, hanem a polgárok egyszerűen küldöttséget menesztettek a törökhöz és átadták a város kulcsait. A valósághoz azért hozzátartozik, hogy a korábbi időkben és azután sem foglalkozott senki a vár(os) megerősítésével, tehát bármiféle ostrom vagy csata maximum a veszteségek növelésére lett volna jó, egy felgyújtott városban meg pl. nem igazán jó élni.

A szerző a város visszavételéig bemutatja azt a hosszasabb korszakot, amikor kiépült a városban a török közigazgatás, jogrendszer, iskolák, közintézmények és egyebek. Számos, ma is meglévő utcára, helyszínre bontva kapjuk az információkat, én azóta nem is tudok úgy menni a belvárosban, hogy ne jutnának eszembe a szerző sorai: itt egy medresze volt, ott az a janicsár tisztviselő lakott és így tovább. Eddig is úgy néztem a településeket, mint amik a megelőző korok és a jelen szerves ötvözetét képezik, de azóta ez fokozottan igaz.

Számomra leginkább a kultúrtörténet volt érdekes: a sokféle népesség, amely itt élt és annak minden lenyomata (gazdaságban, vallásban, társadalmi berendezkedésben, divatban, kereskedelemben). Pl. alaposan meglepődtem, hogy itt mekkora unitárius közösség volt a korszakban, sőt, mintha ez a vallás lett volna többségben. Egy katolikus püspöki székhelyen ez legalábbis "érdekes". De az sem volt semmi, hogy mennyi, mára már eltűnt török épület volt a megmaradtakon kívül is a városban, számos egyszerű lakóház, derviskolostor (a Tettye név ezt jelenti!), fürdők, türbék, medreszék, dzsámik, miegyéb. Egész komplexumok épültek sokszor egymás közelébe, méghozzá egyes magánszemélyek közcélú alapítványaiból! Ez is egy érdekes momentum: a "gaz" törökök, a meghódított területen élve annak szentelik vagyonuk egy részét, hogy kutakat, közcélú épületeket és egyebeket hozzanak létre a közösség érdekében. És azokat fenn is tartják.

A történelem mindig sokkal színesebb, mint amit szeretne elhitetni az emberekkel a politika vagy az oktatás. Ebből a könyvből kiderül, hogy nincs egységes magyar nemzet, nincs egységes gaz török hadsereg, hanem csak történelem van, amiben egyaránt részt vettek jó és rossz emberek, magyarok, törökök és számos más, akkor is élő kisebbség. Az egyén érdekei nem feltétlenül estek egybe a "nemzet" vagy az "ország" érdekeivel, eszméivel, így aztán a realitás mindig valamiféle káoszt jelentett, ahol mindenféle áramlatok keveredtek.

Az egyszerű embernek "mindegy volt," hogy ki és miért égette fel a házát, termését és vitte el rabszolgának vagy gyilkolta le a családját. Az eredmény ugyanaz, ha a török teszi, meg ugyanaz, ha valami garázda magyar úr csatlósai teszik. Akkor most hogyan várjuk el, hogy az illetőnek legyen nemzettudata és "védje a hazát"? Nem volt haza! Arról nem is szólva, hogy tőle mindenféle adót, járandóságot egyaránt követelt a császár, a földesúr, az egyház és a megszálló török is! A vége persze az lett, hogy örült, amikor hivatalosan meghódították a faluját, mert az erősebb jogán a török már csak saját adót szedett (nem is vészes mértékűt), és más adóztatókat nem engedett be.

A nemesség is megérte a pénzét, mert pl. a környékbeli földbirtokosok évtizedekig nem tettek semmit, hogy megvédjék a Dunántúlt a török terjeszkedéstől. Aztán amikor meg már késő volt, akkor kapkodtak fűhöz-fához, hogy jajaj, itt a török Sziget alatt és most mi lesz. Lett, ami lett. Vagy amikor az egymás elleni csatározásaik fontosabbak voltak, mint bármiféle honvédelem. Az egyik a császárhoz volt hű, a másik inkább török hadvezérekkel tárgyalt, mert velük könnyebb volt zöld ágra vergődni. Nem volt ez egyszerű. És egészen sokáig nem volt az, mert a császárt csak akkor kezdte izgatni a török veszedelem, amikor már egész Magyarországot feláldozta mint "előkertet", és a török már Bécs felé kacsingatott erősen. Akkor bezzeg rögtön össze bírtak grundolni egy felszabadító hadsereget és visszapaterolni a törököt délre. Köszönjük. Azóta sem tudtuk behozni a lemaradást, amit több évszázados háborúkkal okoztak.

A kis kötet tehát sok gondolkodnivalót ad az értelmes olvasónak, de aki nem annyira szeret belemélyedni történelmi kérdések boncolgatásába, annak is nagyon érdekes helytörténeti olvasmányt kínál. A velünk élő történelem érzetét adja minden egyes fejezet, a tettyei szőlőktől kezdve a bőriparig és a püspöki palotáig. Minden pécsinek kötelező olvasmány, de nem pécsiek is élvezetet találnak benne.

Szécsi Noémi nagy kedvencem már régóta, a Kommunista Monte Cristo című kötete eddig azonban kimaradt, mivel úgy voltam vele, hogy ugyan, kit érdekelnek a komcsik viselt dolgai, hagyjuk már. Aztán végül mégis elolvastam és nagyon nem bántam meg, mert a szerző még erről a finoman szólva sem habkönnyű vagy szórakoztató témáról is úgy tud írni, de úgy, hogy a csillagok lepotyognak tőle az égről meglepetésükben.

Hőse a "dédnagyapa", aki persze nyilván fiktív és semmi köze a szerzőhöz, csupán a generációja dédnagyapáinak toposza, de ettől még kellemesen családias narrációt tesz lehetővé ez az írói eszköz, amivel Sanyi nevű hentesét későbbi dédnagyapaként emlegeti.

Sanyi családneve soha nem derül ki, azonban azt tudjuk, hogy fél életét álnéven éli le, mivel zaklatott élete egy pontján új személyiséget vesz fel - mint más egy új kabátot. Új személyisége háborús hős, rokonok nélkül. Kényelmes. Sanyi szerény sorból származik, anyja "kasszírnő", aki csupán egyszer bukott el, amúgy finom, jólelkű teremtés, akinek egyetlen fia a mindene, mégsem szerelmes belé, mint sok anya a fiába. Valahogy Sanyi mégsem illeszkedik a nagy háború utáni rendszerbe, és előbb titkos, majd nyílt kommunista lesz. Körülötte szaladgálnak a korszak ismert és kevésbé ismert szereplői, hol börtönben, hol forradalmak élén, vagy éppen barikádokon, lincselőalakulatokban. Itt van Korvin Ottó, Rákosi, Szálasi, Prónay és megannyi más ismert tömeggyilkos, akikkel Sanyi pertu, annak ellenére, hogy némelyektől még ő is fél. Sanyinak a kommunizmus többször hozott börtönt, verést, majdnem kivégzést, de aztán valahogy a Horthy-korszakban is megtalálta magát, családot alapított, jól élt (álnevének hála), és tulajdonképpen a "reakció" haszonélvezője volt. 56-ban kicsit meginog a hűsége, amikor szovjet barátai elől akarja megmenteni a fia családját, aztán valahogy mégis sikerül elérnie, hogy belehaljon a saját rendszerébe.

A könyv laza szövetű, mint a szerző legtöbb könyve. Nemigen lehet rajta szoros kronológiát vagy cselekményt számon kérni, de nekem pont ezért is tetszik. Az a mintegy fél évszázad, amit Sanyi életéből lekövetünk, háttérben a magyar történelemmel, nyilvánvalóan egy kiragadott valami, de jól jellemzi a korszakot. Látszik az egész köteten a történelmi kutatás, anélkül, hogy az anyag szárazzá válna. Igazi korregény, de ezt csak az veszi észre, aki nagyon figyel - aki nem annyira, az egy szórakoztató regényként tudja olvasni. A téma súlyát és kidolgozását a szerző utolérhetetlen fanyar, szatirikus humora enyhíti, amire nagy szükség is van, mivel egyébként annyira tömény lenne a borzalom, hogy az agy rövid úton kisülne a kínzásoktól, lincselésektől, politikai gyilkosságoktól terhes történet befogadása során. Így viszont még egy olyan jelenetet is röhögéstől fel-felcsukolva olvasunk, ahol amúgy épp agyonvernek valakit.

A borzalom és a humor egyensúlya teszi egyrészt felfoghatóvá a könyvet, másrészt olyan jó értelemben vett szórakoztató olvasmánnyá, ahol az ember mégis kénytelen közben végiggondolni a magyar történelmet és annak egyes fordulatait. Amitől a 20. században azért volt egy pár. Az ország hol náci volt, hol kommunista, hol megalkuvó, hol bátor, és mindent ugyanaz a "nép(esség)" csinálta... hohó, ideológiai hűség? Az nem volt, kérem. Az emberek élni akarnak, jól élni, megkapni dolgokat, boldogulni és így tovább. Ezek állandó dolgok. Hogy éppen milyen eszközökkel, ideákkal lehet ezeket elérni, az változik. És az -izmusokkal változik maga az ember is: egyiket leveti, a másikat felveszi, ahogy épp az érdeke kívánja. Ilyenek vagyunk.

Kicsit nagyobb távlatból szemlélve pedig a dolgot, ismét Hannah Arendt járt a fejemben, aki a totalitárius rendszereket kutatta. Azt találta, hogy tulajdonképpen a diktatúrában mindegy, hogy épp mi az uralkodó, elfogadott ideológia. A diktatúra természete ugyanolyan jegyeket mutat: egyetlen ideológia erőltetése, személyi kultusz, ellenségkép gyártása, szabadságjogok lábbal tiprása, fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése, erőszakszervezet a hatalom szolgálatában stb. Ahogy végiggondolom, nem kell sok hozzá, hogy meglássam a finom, de egyre nyilvánvalóbb párhuzamokat a mai magyar közélettel (és a világ néhány jól meghatározott országában tapasztaltakkal). Félnünk kell? Lehet.

Munkácsy Mihály Emlékeim című kötetét a Szépmíves Kiadó adta ki, több írást összeválogatva: Munkácsy életében megjelent önéletrajzi jellegű töredékeit, valamint feleségéhez írt leveleiből egy válogatást tartalmaz a kötet. A festő korai éveit, gyermekkora hányattatásait (szülei korai halála, szeretett nagynénje halála rablótámadás következtében, keménykezű nagybátyja nevelése stb.), asztalosinaskodása körülményeit írja le inkább részletesen, azt kevésbé, hogy hogyan is működött már mint hivatalosan is festőművész és nem csak mint nagybátyja elől menekülő "rosszgyerek".

A feleségéhez írt levelei olvastán is inkább hiányérzetem maradt, mivel egyoldalú a beszélgetés: nem tudjuk meg, hogy az asszony miket írt vissza. Vannak persze így is élménybeszámolók, hogy melyik munkájával hogyan halad, milyen képet mennyiért adott el, kikkel találkozott (köztük számos híres és azóta elfelejtett kortárs!), milyen betegségei voltak és így tovább. Részletesen írja utazásait úgy művészi, mint egészségügyi okokból. Gyakran járt fürdőkúrákra híres fürdővárosokba (ifjúkori szifiliszfertőzése később többféle krónikus betegséget okozott nála szövődményként, végül ez vezetett halálához is, mindenki használjon gumit!), ahol fürdőkkel és szigorú napirenddel kínozták az orvosok. A fürdőbeli társadalmi élet pedig folytonos ismeretségeket, nyomulós társasági embereket és egy ízben még az ablaka alatt gyakorló és játszó operatársulatot is a nyakára hozott - igazán kellemetlen!

Nem voltak tehát rosszak sem az önéletírási jegyzetek, sem a levelek, de nem voltak kielégítőek információs szempontból. Kénytelen leszek a Wikihez fordulni, és/vagy újraolvasni az Aranyecsetet. Ez a minimum ezek után, hiszen nagy festőnk élete tényleg jól dokumentált, és megérdemli, hogy néha emlékezzünk rá.

(Irodalmi átkötés Szabó Magdához: megnéztem azt a bizonyos kutyát az Ecce homo című képen az előtérben, amely miatt Magduska nagy bajba került egyszer a Dóczy Intézetben. Ui. a kép valamely szereplőjéről kellett fogalmazást írnia az iskolásoknak, és neki a kutya tetszett legjobban, mivel az olyan oda nem valónak és érdekesnek tűnt a szemében. Tényleg, mit gondolhatott a jelenet láttán a kutya? Itt ez a sok ember és valamiért mindenki borzasztó izgatott, kivéve azt a szakállas, töviskoszorús férfit, aki nyugodtan várja az ítélet végrehajtását. Érdekes gondolat. Mire gondolt a kutya?)

Dr. Várkonyi Tibor A megtalált anya című kötete egy családfakutatási hobbi kézzel fogható eredményeit összefoglaló munka. Nem regény, de regényes, nem szociográfia, de mégis, meg még sok minden egyéb.

A szerző a családjában keringő legendának (pletykának?) megy utána, amely szerint a családnév valamikor más volt, mert egy grófnő annyira szerette a családot, hogy gyermektelenségében megkérte a családot, hogy vegyék fel a nevét. És innen kezdődik az a nyomozás, ami odáig vezet, hogy a XIX. században Bek Amália mégsem gyermektelen özvegy volt, hanem törvénytelen gyermeket szült egy helybeli zsidó férfinak. A kisfiút, Józsefet aztán az apa és a hirtelenségében összeszedett menyasszonya/felesége, Krausz Anna nevelték fel, a későbbi gyermekeikkel egyetemben. Cserébe anyagi támogatást kaptak az anya családjától, elkerülendő a korszakban az ilyesmiből óhatatlanul kitörő botrányt. Eddig a sztori. De mi vezetett idáig?

Anyakönyvi bejegyzések, családi legendák, levelezések, az oldalági híres ősök életrajzai, szociológiai, történeti kutatások, meg még egy kis igazságügyi szakértés is. Félelmetesen kis információkból kellett összerakni a képet, úgy, hogy a szereplőket már nyilván nem lehetett megkérdezni semmiről, hiszen az egész történet abból épült fel, hogy valamit nagyon, nagyon el akartak titkolni. Mégpedig egy gyermeket, akinek még a sok-sok évvel későbbi halálát is rosszul anyakönyvezték - direkt azért, hogy még ekkor is megvédjék származása titkát.

A családfakutatásban mindig az az érdekes, hogy már az őseink sem voltak jobbak a Deákné vásznánál, ugyanazok a sztorik ismétlődnek újra és újra. Nem szerette azt, hozzáment amahhoz, törvénytelen gyermeke volt, háromszor nősült és így tovább. Szép kis firmák voltak az emberek mióta világ a világ. Ebben a történetben is ez bontakozik ki, lapról lapra, temérdek névvel, de nagyon izgalmasan.

A szerző nagyon alaposan megkutatta a témát, és eredményei magukért beszélnek, nem is vitatom, hogy nagyon életszerű, és sok bizonyítékkal alátámasztott hipotézist állított fel szépanyjának kilétét illetően. (Nagyon ironikus egyébként, hogy a gyermektelen, unalmas, ronda özvegynek tartott Amália törvénytelen kisfián keresztül egy mai napig létező, kiterjedt család ősanyjává vált - ez az igazi történeti igazságszolgáltatás!) Ugyanakkor néhány fejezetben túltengett a képzelet, bizonytalan információkat egyféle hipotézissel kitölteni valahogy nem volt méltó a szerzőt egyébként jellemző alapos munkavégzéshez. Pl. ami az érzelmi szálakat illeti - ezekről nyilvánvalóan nem maradhatott fenn bizonyíték. Akkor hagyjuk meg a képzeletnek, hogy ki mit érzett, gondolt.

Ami nekem még nagyon tetszett, azok a jogtörténeti részek voltak: házassági jog, különös tekintettel az eltérő felekezeti szabályokra, feudális adományozási és öröklési jog, benne fiúsítással (igazi kuriózum!), szerződések, folyamodványok, sőt, testvéri örökbefogadás! Szóval jogilag is érdekes volt, de ez el is várható egy jogász szerzőtől. Jogtörténetileg elég érdekes a változó közállapotok dinamikája: a feudalizmusból lassan a dualizmuskori modernebb világba való átmenet pont a történet főszereplői életére esnek.

A kötet összességében nagyon érdekes olvasmány, de inkább még több felvetés és újabb olvasnivalók felé irányítja a figyelmet, semmint mindenre megnyugtató válaszokat adna. Pl. egészen kedvem támadt utánanézni a Degenfeldeknek... A szerző családi titkot felgöngyölítő munkája előtt pedig le a kalappal. Hatalmas teljesítmény volt!

Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Batthyány Lajos.