Miriam Toews Minden nyamvadt kis bánatom című regénye megosztó.

A szerző egy testvérpárt, Yolit és Elfet állítja a történet középpontjába. Előbbi látszólag mindent elront az életében, több sikertelen kapcsolatból több apától született gyerekek, egyedül van, de több fickóval kavar stb., de azért igyekszik a felszínen maradni és valahogy élni. Utóbbi sikeres zongoraművésznő, amilyen az impresszáriója szerint százévente ha egy születik, boldog házasságban él, látszólag minden rendben. Igen ám, csak Elf depressziós és többrendbeli öngyilkossági kísérlettel a háta mögött most is éppen meg akar halni.

A regény az az élethelyzetet igyekszik feldolgozni, amikor a beteg családtag kórházi és azon kívüli ápolása köré szerveződik egy család, mindenki ennek jegyében utazik A vagy B városba és teszi ezt vagy azt. Elf nem akar élni. Sajnos nem tudunk meg közelebbit arról, hogy az életuntságának mi lehet a közvetlen oka, végig Yoli a narráció főszereplője.

A család elég terheltnek tűnik, egy Oroszországból elüldözött pici mennonita közösség Kanadában telepszik le, és ott próbál új életet kezdeni. Ezek az ősök. A közösség nagyon zárt, nagyon patriarchális és rémisztően kontrolláló rendszerű. Itt a női családtagok élete még nehezebb, mint a férfiaké, nem szabad gondolkodni, nem szabad beszélni vagy véleményt nyilvánítani. Ebből a közegből tör ki úgy Elf, hogy annak ellenére taníttatják zongorázni a szülei, hogy elvileg ez a hangszer amúgy tilos a közösségben. Úgy en bloc. (A regény a jelenben játszódik!) A génekben hurcolt traumákról és annak akár többedik generációban való felbukkanási formáiról már elég széleskörűen megnyilvánult a pszichológia tudománya, főleg a II. világháború utántól kezdték kutatni a tárgyat. Nem véletlenül, hiszen tömegesen jelentkezett a háborút túlélt személyek gyermekeiben, unokáiban a depresszió, az öngyilkossági hajlam, idő előtti szívelégtelenség stb. A génekben hordozták a családi sorsot vagy akár egyes felmenők sorsának lenyomatát. Rémisztő kép, de igaz.

Nekem úgy tűnt, hogy itt is valami ilyesmi vezethetett a tragédiához. Az üldöztetés, a meggyilkolt, mindenórás dédi hiánya a későbbi családi történetből, a leszármazók rögeszmés ragaszkodása a valláshoz (ennek még utánanézek, nagyon beteg), a nők elnyomása, a modern dolgok elutasítása stb. végül vezethet egy kollektív családi boldogtalansághoz. De pl. az is nagyon megrázó volt, amikor a nagynéni halála után kiderült, hogy Elf és Yoli anyukája 16 gyermek közül az utolsó túlélő. Eltemetett 15 testvért. Rémes belegondolni is. Egyáltalán minek kell ennyi gyerek egy családba?

A háttérből én többet kiolvastam, mint magából a szövegből. A szerző írástechnikája számomra taszító volt. Didaktikus, nagyon megmondós, amit eleve nem szeret senki. Főleg egy regényben. Majd én, az olvasó eldöntöm, hogy mit gondolok a sztoriról. Az író dolga, hogy jól megírja. A cselekmény kanadai, de úgy összességében azt mondom, hogy nagyon amerikai. Az élet értelmét a pénzügyi-gazdasági sikerben mérni egy nagyon-nagyon sötét zsákutca. Aki innen próbál egy emberi lelket megrajzolni íróként, az eleve kudarcra van ítélve. Nem is sikerült egyik karaktert sem elég mélyen megformálni. Kár, mert volt bennük potenciál. A cselekmények egymásra halmozása nem regény. Az egészet pedig leöntötte irodalmi idézetekkel a szerző, hogy csillogtassa a műveltségét. Taszító. Attól nem lesz jó egy regény, hogy beidézünk bele pár sort Wordsworthtől... Inkább rávilágít a kontrasztra, hogy bezzeg ahhoz a néhány sorhoz képest mennyire gyenge a regény szövege. Kellemetlen.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a regényt, de sem a szerző nem lesz kedvencem, sem ez a könyv. Azért a mennonitáknak utánanézek! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.