A COVID sok mindenre megtanított engem is, meg másokat is – már azt, aki hagyta magát. A tapasztalat azt mutatta, hogy nem vagyunk egyformák: volt, aki jobban bírta a megpróbáltatásokat, mások kevésbé. Lassan egy éve arról gondolkodom (néha másokkal együtt), hogy mitől lesz valaki erősebb a többinél, és mitől lesz valaki törékenyebb, nehezebben alkalmazkodó. A beszélgetések általában olyan konklúzióra vezettek, amely szerint a „túléléshez” és a jólléthez kell valami belső plusz. Nevezhetjük bárhogy: lelki tartás, belső erő, reziliencia, hit. A lényeg, hogy valakiben megvan, valakiben nincs. Akiben megvan, az kevésbé sérülten vészelte/vészeli át az olyan nehézségeket, mint amiket a karantén, a gazdasági válság vagy éppen a járványhelyzet bizonytalansága okoz. Ők azok, akik képesek elfogadni a megváltoztathatatlan dolgokat mint olyanokat és alkalmazkodni hozzájuk legjobb képességeik szerint. Mindezt úgy, hogy közben ők maguk egészségesek maradnak, ráadásul másokat is igyekeznek magukkal együtt a felszínen tartani. A törékenyebbek ezzel szemben rettegnek, szoronganak, tehetetlennek érzik magukat és ezzel másokat is magukkal húznak a pánikba.

Magam számára is meglepő módon kiderült, hogy a megküzdősök közé tartozom – hála a nem tudom, minek. A józan eszem azért néha engem is elhagyni látszott az őrült történések között, de aztán úgy döntöttem, hogy ami nagyobb nálam, az ellen nem úgy fogok harcolni, hogy „tűnjön el innen ez a dolog, de most mindjárt”, hanem elfogadom, hogy van és a meglévő helyzetekből hozom ki a lehető legtöbbet. Amint ez megvolt, a vergődés abbamaradt, és már csak vártam, hogy elmúljon ez is – mint minden más az életben.

De miért is jöttek most elő ezek a gondolatok?

A sok otthoni és hibrid munkavégzés, a helyettesítések, a karanténok és egyebek miatt elég sok olyan praktikát kellett kipróbálnom a kollégákkal és barátokkal a gyakorlatban, amikre nem voltunk felkészülve. A mi munkahelyünkön nem volt „divat” az otthoni munkavégzés, még a kötetlen munkarenddel is voltak néha döccenők (hogy melyik irányba rugalmas és melyikbe nem…), ennek ellenére hirtelen az egész cégnek kellett olyan munkamódszerekre átállni egy-két nap/hét alatt, amikről fogalmunk sem volt. Így-úgy sikerült, megszoktuk, belerázódtunk, hála persze azoknak, akik szerint fontosabb a meló elvégzése, mint a láblógatás. De bizonyára sokkal könnyebb lett volna, ha van valamennyi fogalmunk ennek az egész otthonról dolgozásos módszernek a lényegéről és hátulütőiről.

Rebecca Seal „Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)?” című kötetével sajnos csak most találkoztam, több, mint egy évvel a karantén kitörése után. Pedig nagy segítséget jelentett volna már tavaly is.

A szerző hosszú évek óta szabadúszó újságíró, és ilyenként átfogó képpel rendelkezik az egyéni vállalkozók és otthon dolgozók mindennapjairól. A munkaszervezéstől az adózásig elég sok kérdést körbejár, ami ennek az életformának a része. A fókusz tehát a (mikro)vállalkozók életformáján van, azonban a szerző olyan általánosan hasznosítható megállapításokat is tesz, amelyek munkaviszonyban, illetve nagyobb kollektívában működő emberek számára is sorvezetőül szolgálhatnak.

A kötetben természetesen találunk szakirodalmat, ami az időgazdálkodás, üzleti sikeresség, önkifejezés témakörében mozog. Ennek gazdag múltja van, a könyvesboltokban pedig „menedzserkönyvek” címén találunk jó pár ilyen művet. Én magam nem vagyok nagy rajongójuk, mert sajnos a minőségben elég nagy a szórás: a Murphy-törvénykönyv színvonalútól az egyetemi szakkönyvig mindent ide sorolnak, aminek kis köze is van az önfejlesztéshez/coachinghoz/üzleti pszichológiához. Aztán az egyszeri olvasó meg próbáljon a saját élethelyzetének megfelelőt találni. Sok sikert hozzá!

A szakirodalom azonban néha tényleg hasznos, főleg, hogy a szerző ezt kiegészítette hús-vér vállalkozók, coachok és egyéb interjúalanyok részletes tapasztalataival is. A kettő ötvözetével pedig valami igazán ütőset sikerült összehozni: tudományos kutatásokat idéz a munkaórák és a termelékenység összefüggéseiről (minél kevesebbet dolgozunk, annál nagyobb a siker!), ugyanakkor a személyes beszámolókkal emberivé és közelivé teszi a problémákat és a megoldási lehetőségeket is.

A kötet fejezetei végigveszik azokat a témákat, amelyekre érdemes figyelni, ha egyedül dolgozunk. A magány nem egyenlő az egyedülléttel. Figyeljünk a munkakörnyezet egészséges voltára: megfelelő eszközök, egészséges világítás, munkaközi szünet evéssel-ivással stb. Strukturáljuk az időt és a munkavégzés helyét (pl. ne nézegessük az ágyban a maileket). Az időt tekintsük értékesnek, és ekként bánjunk vele: ha a kellemetlen feladatokon túlvagyunk, utána rossz érzések nélkül léphetünk át a kellemesek felé (a halogatásnak tehát semmi értelme). Sok vállalkozó pl. nem tudja beosztani az idejét, dolgozik látástól vakulásig, nem vesz ki egyetlen szabadnapot sem évekig stb. A vége? Kiégés, betegség, emberi kapcsolatok leépülése. Teljes káosz. Megoldás? Strukturált idő, hétvégék, szabadnapok kihasználása, emberi kapcsolatokra szánt minőségi idő. Eredmény? Szárnyal a cég és boldog az ember. Mi kellhet még?

A leglényegesebbnek én azokat a fejezeteket éreztem, amik azzal foglalkoztak, hogy mitől lesz jó a munka, mitől leszünk boldog munkavégzők? A csodarecept egyszerű: ha értékesnek és érdekesnek tartjuk a munkánkat, akkor szeretjük csinálni. Nem egy nagy megállapítás, mégis hasznos néha megvizsgálnunk, hogy valóban szeretjük-e, amit csinálunk, vagy csak elviseljük. Hogyan tekintünk a munkánkra? Hivatásként vagy megélhetésként? Szenvedélyként? Minél inkább sikerül elérni, hogy azt csináljuk, amit valóban szeretünk, máris egyenes az út az elégedettség és a siker felé. Ez olyan egyszerű dolog, ami nekem nagyon tetszik.

Egy másik nagyon lényeges eszmefuttatás, amit érdemes kiemelni: a közösségi médiafüggés és a telefon bütykölése. Sajnos népbetegségnek mondható, hogy folyton a mobilt „simogatjuk”, ahelyett, hogy élnénk. (Legszomorúbb látvány: kávézóban, étteremben ülő barátok/párok a telefonjukat böködik beszélgetés helyett. Ne! Egyszerűen csak ne!) A közösségi médiahasználattal órákat töltünk el minden egyes nap, ami ráadásul nem hasznos irányba viszi az érzéseket, gondolatokat, hanem sajnos a szorongásba. Ui. mindenki csak a szép és jó dolgokról tesz fel képeket, posztokat, így az a kép alakulhat ki, hogy ismerőseink élete egyetlen csodálatos rózsaszín felhőcskés, unikornisos édenkert. Ami nyilvánvalóan nincs így. A megoldás valami olyasmi lehet, hogy a kütyüzés visszaszorításával tudatosan tartsuk magunkat és gondolatainkat a valóságban: ahol vannak jó és rossz dolgok egyaránt, mind a saját, mind az ismerőseink életében. Unikornisok nélkül.

A kötet nagyon jó gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, amelyeket beépíthetünk az életünkbe, akár vállalkozunk, akár munkavállalók vagyunk egy nagyobb cégben. A tervezés és végrehajtás, a másik és a saját időnk tisztelete és megfelelő felhasználása, a munka és a magánélet egyensúlyának megteremtése, valamint az értelmes munka végzésének élvezete mind univerzális igények. Nem találjuk meg a bölcsek kövét, ha elolvassuk a könyvet, de ha már egy-két hibát nem követünk el, vagy legalább ennyit kijavítunk az életünkben és munkavégzésünkben a szerző által felvonultatott módszerek mentén, már akkor sokat nyertünk. Én az irodában is mindig azt mondom, hogy használjuk a kollektív bölcsességet: ha már mások feltalálták a langyos vizet, akkor ne féljünk mi is átvenni a trükköt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.