Czank Lívia új könyve, "A függöny mögött" a balett titokzatos világáról szól. A szerző engedélyt kapott Magyarország egyetlen állandó klasszikus balett társulatának, a Magyar Nemzeti Balett együttesének közeli "megfigyelésére" és arra, hogy interjúvolja a társulat tagjait és segítőiket.

A kötet bepillantást enged a társulat mindennapjaiba: a reggeli balettórákba, az egyes szerepekben játszó/táncoló művészek egyéb próbáiba, a színpadi produkció elkészítésében résztvevő egyéb művészek munkájába. Nagyon sok ember munkája kell ahhoz, hogy egy-egy előadás az Opera színpadára kerülhessen, és nem csupán a táncosok munkája nagyon kemény és egyben művészi, hanem a rengeteg háttérben dolgozó emberre is szükség van. Akik szintén művészek, hiszen egy-egy jelmez elkészítése önmagában is sok-sok óra munka a legjobb anyagokkal és a legjobb szabókkal. Ugyanígy a díszletek, kellékek megtervezése, festése, antikolása, darabhoz igazítása és így tovább. A társulat menedzselése szintén külön műfaj: mi legyen műsoron, ki játsszon benne, mi legyen a betegekkel, sérültekkel, helyettesítéssel, meddig tartson egy-egy darab szezonja stb.

Nekem nagyon tetszett a balettmesterek munkájának bemutatása is: a sokféle különböző "tanár", akik mind különféle dolgokért felelnek. Van, aki csak reggeli gyakorlatokat tart, van, aki szerepeket tanít be és így tovább. Az interjúkból kiderült, hogy nagyon fontos náluk az emberi tényező: azaz, aki jó táncos, nem feltétlenül lesz jó tanár, főleg, ha inkább az "utód" letiprása a célja és a nem a művészet.

A kötet legfontosabb része azonban az, hogy emberileg közelebb hozza az olvasóhoz a balettművészek világát. Azt, hogy ez egy olyan életforma, amihez évtizedekig tartó tanulás útján jut el valaki. Amikor ott van, akkor óriási kihívás testileg-lelkileg-művészileg, hatalmas a nyomás a művészeken. A családjukon. A magánéletükön. Ugyanakkor ez mégis egy munka is, annak mindenféle pozitív (családias kollektíva, összetartás stb.) és negatív (a civilek nem értik meg az életmódjukat, sérülések, stb.) oldalával. A legkedvesebb részek azok voltak, amikor egy-egy művész interjúban mondja el az élete egy-egy aspektusát. Hogyan tanult, hogyan került Magyarországra, milyen szerepeket játszott már, miket szeretne még eljátszani, hogyan éli meg az aktuális darabok okozta feszültségeket, esetleges munkahelyi konfliktusokat, és így tovább. Nem egy történet szívszorító volt, ahogy kibontakozott pl. a kicsinyes balettmester által megalázott kisgyerek világa, akinek csak azt mondják el, hogy mit csinál rosszul.

Összességében ugyan érződik a szövegen, hogy a szerző újságíró, ugyanakkor mégis sikerült "belerázódnia" a dokumentarista műfajba, és élvezhető, könnyen olvasható, szórakoztató és tanító jellegű könyvet összehoznia. Teljesen kedvet kaptam elmenni egy balettra! Így is, meg úgy is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.