Földes Jolán A halászó macska uccája (sic!) című regénye immár a többedik kivándorlásos ("migránsos") regény, amit olvastam, úgyhogy kezdek párhuzamokat felfedezni a szereplők sorsában. (Szécsi Noémi: A nyughatatlanok, vagy Donáth Mirjam: Mások álma című könyveit is csak ajánlani tudom a témában.)

Ez a történet az 1920-as években Párizsba emigráló magyar munkáscsaládról szól, apa, anya, három gyerek. Az első világháború utáni felborult élet, lassan talpraálló vagy nem talpraálló államok, szegénység, újjáépítés, nyomor, munkanénlküliség, pénztelenség, a vesztes oldalon még a nemzeti letargai - ezek jellemzik a színt.

Barabás Gyula ügyes szűcsmester, felesége, Boris képzett bába, de Párizsban inkább csak mosónőként helyezkedik el, mert fél az új nyelvtől, meg hogy újra kellene vizsgáznia a praktizáláshoz. A gyerekek, Annus, a nagylány a háztartást vezeti, Jani és Klári a két okos kisebb gyerek francia iskolába kezd járni, hamarosan ösztöndíjjal tanulnak, francia állampolgárságot is kapnak. Ők tehát jól beilleszkednek. A többiek inkább az ittlét és az itt-nemlét határán egyensúlyoznak, de inkább a nem felé billen a mérleg.

Párizs tele van ekkor a mindenféle forradalmak, háborúk, puccsok és egyebek miatt hazájukat vesztett kivándorlókkal, hőseink elsősorban a kommunizmus elől elmenekült orosz emigránsokkal kerülnek szorosabb viszonyba. A nemzetközi közösség egy olcsó szállodában alakul ki, ahol alig van családos ember, ezért inkább egymás családjává válnak. Még azok is összejárnak, akik nem kedvelik egymást, mivel az ember egyedül nem élhet. A franciák ugyanis nem nagyon fogadják be őket, igaz, ők sem nagyon próbálkoznak a helyiekkel szorosabb kapcsolatokat kialakítani. (Kicsit az író be is zárta a hőseit a saját burkukba, nem nagyon engedi ki őket szűk világukból. El lehet rajta gondolkodni, hogy ez tényleg mennyire volt/van így.)

A sok boldogtalan, megélhetési nehézségekkel küzdő ember segíti egymást, ahogy tudja. Az egyik nyelvet tanít, a másik munkát szerez, vigyáznak egymás gyerekeire, felváltva ápolják a betegeket. Valahogy megélnek mind. És mindig, mindenki tudja, ha haláleset történt a közösségben, akkor is, ha nem ismerte az illetőt. Ekkor társadalmi rangra, ismeretségre tekintet nélkül az összes honfitárs részt vesz a temetésen. Szép viselkedés.

Az évek múlásával néha változnak a viszonyok, a hősök olykor haza akarnak menni, olykor végleges elhatározásra jutnak, hogy maradnak. A körülményektől függően. Végül maradnak, lakást vesznek ki és már nem szállodában laknak, valahogy ekkor kezdik úgy érezni, hogy végleg elmúlt a lehetőség a hazatérésre. A legnagyobb félelem az, hogy idegenben halnak meg. Vajon rossz-e ez valóban, ha a hazád élhetetlenné vált számodra? Nem tudom. De az állandó honvágy ott munkál bennük éjjel-nappal, az apró dolgokban is megnyilvánulva.

Nagyon jól megírt regény, sok elgondolkodtató kérdéssel, ugyanakkor annyira tömör és velős, hogy egy-két nap alatt a végére lehet érni. Annyira magyar és ismerős karakterekkel van tele, hogy belefájdul a szív. Többször olvasós.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.