Lesznai Anna nő volt, így sokoldalú művész mivolta ellenére nem került be a magyar kánonba. Ami elég nagy veszteség, mivel ha csak A kezdetben volt a kert című regényt írta volna meg egész életében, akkor is illő volna emlékezni rá. Emellett azonban költő, festő, iparművész is volt, érdemes lenne megismerkedni vele közelebbről.

A "Kert" egy monumentális családregény, olyan, ami az egyik jegyzetíró szerint a magyar irodalomból máig hiányzik. Merthogy nálunk nem volt a XIX. században az, ami a romantika korabeli nemzetállamok nagyregényeinek megírásakor adott volt: a közmegegyezéses értékrend. Ez persze a mai napig sincs meg, úgyhogy ez nem egy nagy megállapítás, mindazonáltal a szerző felvetése szerint igencsak jó lenne nekünk is egy "közös regény", amelyen jókat lehet vitatkozni, sírni, nevetni, hőseivel azonosulni vagy éppen azoktól elkülönülni, de mindenképpen ugyanazon regény kapcsán tenni mindezeket. Ha a közmegegyezéses magyar nagyregényt nem is sikerült megírnia Lesznainak, azért a Kert egy meglehetősen életerős kísérlet a fentiekre.

Az életrajzi elemekkel és a valós hús-vér szereplők regényes másaival, de mégis dús fantáziával egyfajta valóságon túli absztrakcióba sűrített regény a szabadságharctól Trianonig öleli néhány rokon-ismerős család sorsán keresztül a magyar történelmet. Alapvetően a Felvidéken játszódnak az események, de később Budapest is felzárkózik a regény világának színterei közé. A szövevényes családi viszonyokkal terhelt első kötetben elhelyezi a szerző a szereplőket, de később kiderül, hogy a romantikus toposzokat sem nélkülöző előzmények inkább csak keretül szolgálnak a későbbi főszereplő, Berkovics Lizó (azaz Lesznai) színrelépéséhez és életének különböző bonyodalmaihoz.

Mert a szerző főleg a körülötte játszódó eseményeket írja át a regénybe, érdekes ismerősökön, szerelmeket, rokonokon keresztül a falu világától a kormányváltásokig repítve az olvasót. A regény hosszú ideig íródott (ez néha érződik is rajta), hosszú időt is ölel fel, emellett rengeteg szereplőt mozgat. Mégis a szerző olvasmányosan és érdekesen tudja egybentartani ezt a hatalmas anyagot, soha nem fullad unalomba a történet. Egy-egy szálat elejt, felvesz egy másikat, azonban egy idő után a szereplők vissza-visszatérnek idősebb kiadásban, emlékezve vagy elfelejtve, esetleg egészen más dolgokat cselekedve, mint amiket addig megszoktunk tőlük. Közeli ismerősünkké válik a vak amerikás betyártól kezdve a kikapós cselédlányig mindenki, egyedi sorsukon keresztül pedig társadalomrajzot is ad a szerző. Mik mozgatják a parasztságot, milyen visszásságokat szül a "modern" viszonyok között már fenntarthatatlan nagybirtokrendszer, hol folynak el a dzsentri örökségek, hogyan folynak az "úri murik". Összességében az egész regény lehangoló képet fest a magyar viszonyokról: bármilyen jószándékú törekvés elbukik az "így szoktuk", a "kéz kezet mos" és az "ej, ráérünk arra még" mentalitáson. Ha valamelyik szereplőnek jobbító szándéka, elgondolása támad, azonnmód lehúzza "a muhar, a gaz", nincs kitörés a generációról generációra ismétlődő mintákból.

Lizó is így vergődik ebben a létben: gyermekkora csodálatos kertje egyfajta paradicsomi, idilli antik állapotot jelent neki, amiből nehéz felnőtté válnia. Családi nyomásra férjhez megy, de boldogtalan lesz, elválik. Utána boldogtalan, de sokat jelentő szerelem fűzi egy újabb férfihoz, aki soha nem fogja feleségül venni, de se veled, se nélküled kapcsolatuk azért mindkettejüket fűti. (Néha úgy éreztem, nem vallják be maguknak sem, hogy mennyire szeretik egymást. Ez megesik az életben.) Később irodalmi-értelmiségi-politikai körökbe jár, ami már nem veszélytelen az első világháború előtt-alatt, de végül nem lesz komolyabb baja. A regényben végig van egyfajta "írói igazságszolgáltatás": a főbb szereplőknek soha nem esik komolyabb baja. Ezt a magyar történelem ismeretében nyugodtan sorolhatjuk a túlzások közé.

A regény valahol Trianon táján és annak sokkjával zárul, de végül valahogy mégis időtlenné vált a szememben. Mire ugyanis eljutottam a hosszan, többször, de soha nem unalmasan ismétlődő magyar társadalmi viselkedésmintákon keresztül a kb. 1500 oldal végére, rájöttem, hogy Lesznai valójában nem is kellett, hogy időben elhelyezze a regényt. Igazságai ui. mai napig ható érvényűek. Rémes felismerés, de valójában még mindig ott tartunk, ahol akkor. Minek tanulni, ha úgysem kell dolgozni? Miért erőlködjek, majd lesz valahogy? Nem kell becsületesen ténykedni, mert lám, az alamuszi, hazug ember érvényesül. Az úri muri sem látszik változni, csak már nem báróknak hívják az urakat.

Hogy van-e ebből a körből kitörés, az kérdéses. Lesznai végig roppant optimista: hisz a szerelemben, a művészetben, a cselekvő életben, a jobbra törekvésben. Mindennek ellenére! Példamutatásnak érzem a szemléletét, talán lehet belőle tanulni ma is. Ma igazán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.