Ünnep van, Nemes Nagy Ágnestől választottam verset.

 

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább
ebben a sűrű, koranyári hőben?
Éles sávokban hull be a világ
homlokom alá: napfény, járda, fák,
s fel-felhasítja a ködöt előttem.
Eszméljek-e a sávos zümmögésből?
Zsalum mögül fölkelni kell-e már?
S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-
formájú homlok, mely egésszel ér föl
nekem – ha közben pusztul a határ?
Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,
s a gondolattól visszaránt a kín,
hisz romlást csíráz minden pillanat,
s mint virágról, szirmonként hullanak
rólam eszméim, hajam, ujjaim.
Leprás virág. Nem születtem betegnek,
de ízenként kikezd a rothadás.
Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,
és a nevetlen, titkos gyökereknek
raja erősebb, mélyebb földbe ás.
Lehull a húsos, langy sziromlevél,
lehullik mind, mi édes és esendő,
kóró-szikáran él a vágy, de él,
s tövig lenyírt eszemben újrakél
út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr3314758915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása