Már elmélkedtem azon, hogy a férfi és a női írók néha nagyon látványosan másképpen írnak. Általában így is van. Most találtam egy kivételt. Anna Blundy írt egy férfias könyvet. Az oligarcha felesége c. regény stílusa annyira csikorgó és kemény, hogy többször megnéztem a címlapot, hogy ezt tényleg egy nő írta-e, és tényleg. Érdekes.

A sztori három szereplő körül bonyolódik. Pavel a kommunizmus ügyeskedő figurája, aki később a rendszerváltás során és után addig ügyeskedik, amíg dúsgazdag oligarcha lesz. Azaz maffiózó, üzletember, ki minek nevezi. Annyi biztos, hogy erős és könyörtelen, eléri, amit akar, nem kérdez, hanem elvesz. És mellé néha előadja az "én csak egy szomorú kék szemű orosz fiú vagyok" dumát. Pfff.

Pavel mellett feltűnik két nő is, az egyik Kátya, a vidéki kislányból rövid úton törtető moszkvai kurva, a másik pedig Mo, az angol jókislány, akinek oroszmániája kamaszkoráig nyúlik vissza, és később sem csökken.

Hármuk sorsa időről időre összefonódik, majd eltávolodik egymástól, azóta a véletlen találkozás óta, ami még a Szovjetunió egyik lepukkant bárjában történik meg. Azóta vonzzák és taszítják egymást, néhány évenként pedig keresztezik egymás útjait. Ezek során újabb és újabb jellemvonásaikat villantja fel az író, és a végén már egészen összezavarodtam, hogy akkor most lehet-e egyáltalán rokonszenvezni valamelyikükkel vagy sem. A végén inkább a "sem" felé hajlottam.

Pavel egy agresszív fickó. Céltudatos. Tudja, hogy gazdag akar lenni és hatalmas, nem is fél megtenni érte mindent, hogy el is érje. El is éri, de közben minden emberi kapcsolatát elveszti. Ez úgy tűnik, nem zavarja, bár kétlem, hogy van olyan ember, akit ez ne irritálna. Hogy csak a pénzedért és hatalmadért állnak szóba veled. Vagy azért, mert félnek tőled. Brrrr. Neeeeeee.

Néha úgy tűnik, ki akar törni ebből. Jótékonykodik, vagy éppen Móval kezd járni, akiben egy rendes kislányt lát, aki talán meg tudja váltani. Vagy nem. Mert épp, amikor a lány már teljesen belebolondul, szó nélkül otthagyja egy londoni szállodában, pedig látszólag minden rendben.

És hazamegy, és elveszi feleségül Kátyát, akit se nem szeret, se nem tisztel, és csak egy szép kiegészítőnek tartja maga mellett. Meg botránykőnek, elvégre a lány egy gyönyörű prosti. Úgy kezeli a lányt, mint egy tárgyat, ami elég undorító, bár kétségtelen, hogy Kátya is tehet róla, mivel egy törtető, pénzéhes némber.

Valahogy egyetlen szerethető hőse sincs a könyvnek, ami engem módfelett zavart. Folyamatosan tobzódik a könyv az erőszakban, a valószínűtlen találkozásokban, az elfogadhatatlan háttéralkukban és a hülyeségben. Hogy itt-ott boldogtalan, szegény, megalázott emberkék bukkannak fel, az már szinte a normális élet megnyilvánulása a sok borzalom között. Mintha csak arra ment volna rá az író, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokat találjon ki a főhősöknek, nem pedig arra, hogy megismertesse velünk a jellemüket.

A könyv tehát igazi kalandregény, semmi jellemábrázolás vagy lelki szöszölés, csak egyre újabb valószínűtlen és erőszakos fordulat. Hol megkínozzák és kinyírják a szeretőt, hol félig agyonverik a feleséget, hol megölik a főhőst, de aztán feltámad, szóval van itt minden, mint a búcsúban.

A vége se nem jó, se nem megnyugtató, ill. leginkább az érthetetlen a jó szó, de azért nem volt ez egy rossz könyv. Jó a mesélés, érdekes a sztori, de valahogy üresek a szereplők. Kár érte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.