Sarah Addison Allen Garden Spells avagy A titokzatos Waverley-kert c. regénye van soron. Arany pöttyös, és tényleg nem is volt rossz ez a kis aranyos déli sztori.

A középpontban Claire áll, aki a városka különceinek számító Waverley-család sarja, és ennek a szerepnek megfelelően különös munkája van: catering vállalkozása van, amely ehető virágokból főzött-sütött, ráadásul meghatározott hatással bíró ételekkel szolgál a megrendelőknek. Rózsa a szerelmeseknek, ibolya annak, aki szépet akar álmodni, cukkinivirág annak, aki megértésre vágyik - Claire-nek mindenre van valami növénye, a recepteket pedig a már elhunyt (valószínűleg szintén boszorkány) nagyitól tanulta. Egyedül arra nem talál megoldást, hogy ne legyen kirekesztett a városban, és ne akarjon örökké a kis csigaházába húzódni, mintha olyan jó lenne neki begubózva a nagy családi házba - full egyedül.

Kis világát az kavarja fel, amikor húga, Sydney a kislányával tíz év után visszatér a városba. A két nővérnek nem éppen felhőtlen a kapcsolata, inkább viharosnak mondható, mivel nagyon mások. Claire belesimul a városi hagyományba, mely szerint az ő családjuk kivetett különcök gyülekezete, és ezt nem bánja, Sydney viszont más akar lenni, és meggyőződése, hogy az élet több, mint a kisvárosban leélhető szürke élet, ahol minden család generációk óta ismétli önmagát: megvannak a megbízhatatlanok, a gazdagok, még azok is, akik mindig jól választanak férjet, meg azok is, akik mindig lúzerek maradnak. Ebben a közegben a Waverley-knek a "boszorkányság" jut.

Sydney nem sokat beszél korábbi, kalandos életéről, de azért lassan kibontakozik a háttér, hogy nem véletlenül állított haza tíz év hallgatás és távollét után - erőszakos férje elől menekül kislányával együtt, és semmi másra nem vágyik, csak a biztonságos kis porfészekre, ahol mindenki ismer mindenkit, és nem bántják úgy, mint a férje. Vagy legalábbis nem úgy. Mert persze itt meg a múlt jön elő, amikor kívülálló középiskolás volt, és meg kellett küzdenie élete első szerelméért, aki aztán jól pofára ejtette, már ahogy azt a férfiak általában teszik, és még meg is kérdezik, hogy "jaj, hát, csak nem hitted, hogy komoly volt?" - mint itt is.

Sydney mindenesetre többet látott már az életből és az emberekből annál, hogy visszavágyjon egy olyan pasihoz, aki jól megalázta, majd elvette a lányt, akit nem szeretett, de akivel kapcsolatban elvárták tőle, hogy őt vegye el, mert az egy match made in heaven. Or in town...

Sydney tehát felkavarja a kedélyeket, de a konfliktusok (egykori szerelme felesége csinálja a balhé, veszekszik a testvérével, üldözi a férje, nem jut vendégekhez a fodrászatban stb.) végül jól sülnek el: a férj eltűnik, a volt pasi felesége felfogja, hogy ami volt, elmúlt, a városka meg azt, hogy Sydney visszatért és nem megy sehova, a testvérek kibékülnek, a végén pedig még az amúgy jól összeillő új szomszédot (a szétszórt festőt) is sikerül összehoznia Claire-rel, aki pedig a világért be nem engedne senkit a szívébe,nemhogy az életébe.  

És persze mindeközben sok-sok sütés-főzés van. Meg persze egy titokzatos almafa a kertben, ami almákat dobál az arra járók felé. Az almafa különleges: nem elég, hogy saját akarata van és tud mozogni, alá tett székeket fellökni meg ilyenek, hanem varázsalmákat terem, amelyet elfogyasztva megtudja az ember élete legmeghatározóbb eseményét. Az almákat tehát veszélyes megenni, ezért a Waverley-k inkább elássák őket, de ettől még minden helybeli a tiltott almák után ácsingózik, mintha olyan jó lenne életed legrosszabb vagy legjobb élményét előre tudni, hogy aztán soha többé ne szabadulj meg a tudattól. Hülyék az emberek.

Vagy ott van a ház, amelyik együttérez a lakókkal: ha hangosan nevetnek, csilingelnek az ablakok, ha valaki fél vagy ideges, ajtók csapódnak be maguktól meg hasonlók. Állat. :D

A Waverley-k is hasonlóan bűbájosak: Claire ugye mindenkinek "megfőzi a magáét", Sydney előre látja, hogy kinek milyen frizura állna jól a személyiségéhez, kislánya pedig mindenről tudja, hogy hol a helye, legyen szó tárgyakról, vagy emberekről. De a legjobb mégis az öregasszony, Evanelle, aki amikor éppen nem a helyi főiskola parkjában figyeli a kocogó főiskolás fiúk hátsóját (tiszta Miss Patty! cool), akkor ész nélkül hasznos apróságokat ad az embereknek, amikről csak később derül ki, hogy szükségük lesz rá a későbbiekben. Ezen adakozási mániája kényszeres és ösztönös, de roppant aranyos és mindig van értelme, ami csak utóbb derül ki.

Egyszóval olyan aranyos az egész regény. Kicsit bűbájos, kicsit vidéki romantikás, kicsit valóságos, kicsit nem. Nekem tetszett, egy ültő helyemben felfaltam. :) Könnyed, olvasmányos, gördülékeny, és valóságos akkor is, ha van benne egy csipet mágia.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.