A lányos újság Natalie Portman interjúja vezetett el a Aronovsky Black_Swan c. művészi thrillerének letöltéséig, és délutánomba való beiktatásáig, ami azt jelenti, hogy nem vigyázni kell, milyen újságot veszel a kezedbe.

A film középpontjában egy Hattyúk tava (by  the magnificent Csajkovszkij) bemutató áll, főhősünk Nina, aki a kiöregedett és kiégett primadonna helyébe lépve megkapja a főszerepet. Mint az állítólag gyakori, a társulatok szeretik úgy előadni a darabot, hogy az ártatlan és jó Fehér Hattyút ugyanaz táncolja, mint a gonosz Feketét. A rendező tehát kiadja a kislányos és ártatlan Ninának, hogy keresse meg a lénye sötétebb oldalát, hogy a Fekete Hattyút is megfelelően tudja megformálni.

És Nina nekiáll megkeresni a sötét oldalát, merthogy nagyon kell neki a szerep és ki akar ugrani...

Nina perfekcionista, nem is kicsit, anyjával él, aki szintén balett-táncos volt, és a lánya életét minden szinten kontrollálni akarja, egyszerre óvja és nyomja el a lányt, aki ezért többször kiborul és van néhány durva veszekedés is köztük.

Egy kicsit elveszettnek tűnik a lány, mintha nem hagyták volna felnőni, és mintha semmi más nem létezne az életében, csak a balett, ami óhatatlanul is ahhoz vezet, hogy beszűkült gondolkodása miatt hajlamos arra, hogy befelé forduljon, és néha még üldözési mániája is van.

Halálra gyakorolja magát, és közben folyton azzal stresszeli saját magát, hogy a többi táncosnő el akarja tőle venni a szerepet, vagy a rendező figyelmét, vagy éppen gonosz terveket szőjenek arra, hogy megsebesítsék őt, és kipöcköljék a szerepből. A gonosz szándékokat kivetíti Lilyre, az egyik új táncosra, lépten-nyomon őt látja, és mintha folyton egymásba botlanának, és mintha Lily valóban gonosz lenne... pedig valójában csak Nina hallucinálja őt.

Nina lassan kezdi elveszíteni a realitásérzékét, ahogy közeledik a bemutató, egyre többet veszekszik az anyjával, egyre kevesebbet eszik, folyton hánytatja magát, vagy véresre karmolja a hátát, vagy egyéb sérüléseket okoz saját magának. Az őrület a premieren hág a tetőfokára, amikor Nina már verekedést hallucinál Lilyvel, akiről azt hiszi, hogy el akarja venni tőle a szerepét, és végül még meg is öli a lányt... a képzeletében, de nagyon is valóságosnak tűnően.

Utóbb kiderül, hogy saját magát sebesítette csak meg, és végül vérben forgó szemmel, sérülten, de tökéletesen táncolja el mind a Fehér, mind a Fekete Hattyút.

A film végén azt suttogja, hogy tökéletes volt a játéka, a közönség őrjöng, ő meg ott fekszik a saját vérében, a fényben...

Ennyire beteg filmet már régen láttam. Az egész egy őrjöngés a valóság és a hallucinációk határán, képek és emberek villannak be, nem tudni, miről derül ki két perc múlva, hogy ja, nem is úgy volt, őrület. Azt mindig is sejtettem, hogy a balettművészek nem lehetnek normálisak (elvégre ki akarna egész életében éhezni, és lábujjhegyen ugrálni, tapadós ruciban???), de ez a film felülmúlta az eddigi elképzeléseimet. Mert jó dolog a művészet, meg a kitartás és az önfeláldozás, hogy elérjék a céljaikat, ez szép dolog, de hogy mekkora nyomás van emberileg azokon, akik erre teszik fel az életüket, az egy másik kérdés. Meg az is, hogy érdemes-e egy tökéletes előadásért tönkretenni magad... Tőlem távol áll ez a mazochizmus, de ők tudják: ha ez jó nekik, csinálják! :) A sztori jó, a színészek óriásiak, a rendezés pöpec (kamerakezelés 10/10), a zene nagyszerű - mi kell még? Nézzétek meg!

Kis ízelítő:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.