Évekig kellett várnom, de végre megint kiadták Virginia Woolf Orlandóját, és persze rögtön begyűjtöttem. Nagyon régen olvastam, most újra elővettem, és azonnal nyakig merültem bele. Most kerestem volna róla némi ismertetőt, hogy ide linkeljem, de a netes közönség olyannyira egyöntetűen tartja "nehéz", "túlburjánzó" és "emészthetetlen" olvasmánynak, hogy még a végén elhiszitek, tényleg az. Pedig nem.

W-hoz lelkiállapot kell, ez tény. Bele kell veszni, hagyni, hogy elsodorjon, haladni az árral, vagyis inkább a hullámmal. Eltűnődős, szemlélődős könyvei vannak, vízcsobogásszerű mondatai, amelyekkel könnyedén kell haladni, semmi erőlködés, mert akkor elveszel. Aki akciót meg drámát akar, az ne itt keresse, de aki el akar gondolkodni az "élet dolgain", annak csak ajánlani tudom.

Ez a könyv egy Erzsébet-kori ifjúról, Orlandóról szól. Egy költői beállítottságú, idealista, szentimentális lordról, aki változatos kalandokba keveredik az életben, és nem öregszik. Nem azért, mert nem öregszik, hanem inkább a fantázia játékaként, de még inkább a regény szubjektív időfelfogása miatt. Egyszerűen csak akkor lesz idősebb, amikor tényleg "érik", függetlenül attól, hogy közben valójában mennyi év telt el. Így él négyszáz évig, és a végén még mindig csak 32 éves. De közben szerelmes lesz, elhagyják, kinevezik, birtokot kap, nagykövet lesz, költeményeket ír, utazgat, ja, és egy szép napon férfiból nő lesz. Na, nem úgy, ahogy mostanában, egyszer csak erre ébred. Vicces. Ez az új körülmény új dimenziót is ad a regénynek, mert amíg addig férfiszemszögből nézegette a világot, most megtapasztalja a női látószöget is. Látja az előnyöket és a hátrányokat is, ami azért jó, mert W. be tudja mutatni a két nem közti különbségeket, és azt is, hogy a belénk nevelt elvárások néha mennyire nevetségesek. Pl. egy helyen olyan véleményeket idéz, amelyek szerint a nők gyűlölik a többi nő társaságát. Erre leírja, hogy Lady Orlando élvezte a barátnőivel töltött időt. Majd az jön, hogy "bizonygassák csak továbbra is a férfiak, mert úgyis annyira szeretnek bizonygatni, hogy ez teljességgel lehetetlen".  Imádom ezt a fajta finom feminizmust, ami kijön az írásaiból, semmi gyűlölködés, semmi sovinizmus, csak egyetlen elegánsan odadobott, humorba csomagolt megjegyzés, hogy "hahó, kapjatok már a fejetekhez, egyik nem sem jobb vagy rosszabb a másiknál".

W-nak ez a könyve egyébként sok fokkal humorosabb, mint az írásai úgy általában. Annyi elmés, kuncogtató kis megjegyzés van a könyvben, hogy számolni sem érdemes, de nagyon szórakoztató. Úgy dobálja oda az életről, halálról, nőről, férfiról, örökről, soháról írt bekezdéseket, hogy közbe-közbeszúr egy-egy könnyedebb félmondatot, vagy bekezdést, nehogy unalmassá és élvezhetetlenné váljon az amúgy lélekregény. Nagyon ügyes fogás, mert kiegyensúlyozott és arányos marad az elbeszélés, a filozófia és a humor.

Olvassatok W-ot! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.