Webbkettes énem nem múlt ki, csak felfüggesztette magát és szünetet tartott az eljárásban. Adni kell életjelet néha, amit adok is, csak egy kicsit nehéz annyifelé szakadni, ahágyfelé nekem mostanság kéne. Illetve nehéz még ezzel a szellemi bloggyerekkel is foglalkozni esténként, amikor annyira belevetettem magam az erdőbe, hogy már-már magam is fává válok. :) Vagy legalábbis facsemetévé. Vagy alsegéderdésszé (köszi, Jóska!), amit szintén csak több fokozatban érhetek el mint titulust. De haladok felé keményen.

Jól vagyok ám ott az erdőben, nem kell aggódni értem. Olvasni is olvasok, mostanában is, csak megírni nincs ihletem, merthogy... hát, hol ezért, hol azért.

A múltkor túl hosszan akartam írni valamiről, de majd írok róla rövidebben, ha odáig jutok, aztán meg olyat olvastam, amitől csak a gyomrom fordult fel, és nem akarok a leírással foglalkozni. Nem akarok több kínzós-belezős-megerőszakolós könyvet olvasni mostanság. Inkább csak simán gyilkosos-nyomozóst. Vagy inkább még azt sem. Most Jane-hez tértem vissza, aki mindig biztonságos dolgokról ír, ezért nagyon szeretjük őt. Ahol az a legnagyobb gondja az embrekéknek, hogy kihez menjenek teázni délután. Milyen békés is ez, nem? Mit is olvastam még? Ja, igen, volt egy pikáns regény is, de hogy írjon az ember szellemesen egy szellemes könyvről, ami nem szól másról, minthogy egy eleve bukásra ítélt kapcsolat bukását látjuk meg végül? Nincs benne nagy fordulat, de érdekesen adják elő. Az erkölcsiség boncolgatása meg nem szép dolog, elvégre nem vagyok megmondóember. Annyira...

Szóval majd fogok írni, de ma inkább csak az episztolák terén mozgok, főleg, hogy valami olyanra kéne válaszolnom, amiben forralt borról esik szó. Szívemnek kedves téma, el is fogok zarándokolni a Ferencesek utcája felé... :D Reszkessetek!!!

Csont, csont, vesszőcske, készen van a fejecske... :)

Elnézést mkitől!

Én szeretem a pörgést, de búgócsiga azért nem szeretnék lenni! :) Tartom az orbitális pályát, mint eddig, bár ma is úgy eldőltem, mint a zsák, és még egy kezdő fogalmazás szakkörös irománya is az asztalomon van, amit át kell írni... :O Ha majd tudok levegőt venni, visszatérek!

Na, hogy hívják egyesek az ügyvédi törvényt? Ügyvédi RENDTARTÁS! Ez majdnem olyan rossz, mint a "foglaló átvételét elismeri és nyugtatja" kifejezés. Igénytalanság... :D

Skacok, olyan szavakat tanulok az erdőben, hogy behalás! Mai gyöngyszem: triflavadász = szarvasgomba felkutatására kiképzett kutya. Nagyon aranyos szó! És persze a kutyával sokkal könnyebb felkutatni a rohadt föld alatti gombát, mint egy kocát terelgetni az ösvényeken a fák közt ugyanezen célból... :D

Csak így a választásokhoz kapcsolódóan új szó: vérnarancs (=überfideszes). :)

Ez egy annyira agybeteg sorozat, hogy csak könnyesre röhögést válthat ki:

Nézzétek meg a többit is!

Ádám, én nem olyan kis nyálas izére gondoltam ám, hanem ebből volt az idézet:

Hugi adta ezt is, úgy látszik, megtalálta az öregasszonyos-visszaemlékezős cuccokat az Alexandrában... :D

Sebastian Barry ír író (bocs, Dani megfertőzött ma...) Egy eltitkolt élet (The Secret Scripture) c. regényéről lesz most szó. A sztori itt is két idősíkon halad előre. A jelenben egy elmegyógyintézetben vagyunk, amely olyan régi és romos, hogy a fenntartó a megszüntetése mellett döntött. Dr. Grene, az intézet vezetője kapja azt a kényes feladatot, hogy a betegek közül kiválogassa azokat, akiknek helyet juttat az új intézményben, ill. azokat, akiket "visszaenged a társadalomba" (bármit is jelentsen ez). Egyik legrégebbi bentlakójuk Roseanne, aki már százéves, de élete nagyobb részét töltötte bent, mint kint, és a doki egyáltalán nem biztos benne, hogy azért, mert tényleg szüksége volt rá. Dr. Grene feljegyzéseket készít Roseanne-ről, de egyúttal saját életéről is sokat beleír, feleségével való kapcsolatáról, házasságuk válságáról, a felesége haláláról és így tovább, tehát mégsem teljesen egy pszichiáter jegyzetei ezek.

Roseanne nagyon csöndes, nem hajlandó beszélni, ezért inkább titokban szintén feljegyzéseket készít egy köteg talált papír felhasználásával, és ebből bontakozik ki lassan az a régi, már-már elfeledett élete, amely végül az elmegyógyintézetbe vezetett. Roseanne annyira összeszedetten ír, hogy elgondolkodtam, tényleg "őrültnek", avagy modernebbül szólva: pszichotikusnak minősül-e vagy sem?

A történet tehát a két főhős párhuzamos monológjaiból áll össze lassanként. Nagyon lassanként. Roseanne pl. gyerekkori emlékeivel kezdi naplóját, amiről tudjuk, hogy mennyire nem csipázom, úgyhogy itt már eleve rosszul indított. Megtudjuk, hogy egy kis faluban élt, az apja temetőgondnok volt (később kiderül, hogy valamilyen rendőrség tagja volt), aki színes egyéniség volt, de politikai szempontból sok hibát vétett (presbiteriánus volt a katolikus Írországban, rendőr, amikor a rendőröket gyűlölték stb.), így előbb-utóbb utolérte a végzete, és öngyilkos lett (később kiderült, hogy meggyilkolták).  Imádott apjának politikai és életbeli ballépései baljós előjelekként sorakoznak már a regény elején.

Roseanne anyja gyönyörű, de zavart fejű nő volt, és mire a lány kamasz lett, addigra annyira magába húzódott, hogy nem lehetett megközelíteni, végül pedig úgy elhatalmasodott rajta az elmebaj, hogy őrültek házában végezte. Baljós előjelek.

Eme nehézségek ellenére Roseanne csak felnő, munkát vállal egy kávézóban, mint pincérnő (ahelyett, hogy Gaunt atya tanácsára hallgatva bakfisként hozzámenne az ötvenes éveit taposó új temetőgondokhoz, aki ráadásul egyszer meg is akarja erőszakolni - mondtam már, hogy a papokat sem szeretem?), és egészen jól elboldogul. Megismerkedik Tommal, egy jóképű zenésszel, akihez később feleségül is megy, és minden szépen rendben megy, leszámítva, hogy Tom családja nem nagyon örül az ágrólszakadt Roseanne-nek mint menynek.

Egészen addig, míg a múltból fel nem bukkan egy fiú, aki afféle szabadharcos, de aki komoly veszélybe sodorja azzal, hogy együtt látták őket (kettesben! micsoda botrány!) egy dombon sétálva. A bibi persze itt sem a bűn, hanem a bűn látszata, ami jelen esetben rosszabb, mintha tényleg a szeretője lett volna a fiú, mert senkit nem érdekel, hogy Roseanne nem tett semmi rosszat. Csakhogy pont Gaunt atya volt az, aki "rajtakapta" őket, így természetesen a katolikus papokra jellemző vak, erkölcstelen bigottsággal teszi tönkre Roseanne életét. Férjének elmondja, hogy mi a történet (aki persze egyből elhisz mindent, és még csak nem is beszél Roseanne-nel!), Tom rögtön lelép, Gaunt atya pedig elintézi, hogy Roseanne magányosan éldegéljen a kis házában, és egy lélek sem szól hozzá, mígnem egy napon beállít az atya egy köteg irattal, amely azt bizonyítja, hogy a házasságát a pápa érvénytelenítette. Nimfomániára mint az elmebaj egy formájára hivatkozva. Agyrém...

Roseanne tehát a társadalom peremére szorítva éli tovább életét. Egyszer kap még egy pici boldogságot, amikor Eneas, Tom egyik fivére meglátogatja. Dramaturgiai szempontból kissé döcög, hogy Roseanne rögtön ágyba bújik vele, az író viszont jól ki tudja aknázni a helyzetet, mert így hősnője teherbe eshet, és egy borzalmas viharban, a tenger partján hozhatja világra a babát, aki aztán eltűnik, őt magát meg sokkos állapotban szállítják be előbb a kórházba, majd a helyi elmegyógyintézetbe. Ahol volt apósa és anyósa dolgozik, és akik minden követ megmozgatnak, hogy Roseanne soha többé ne is jöhessen ki onnan. Nem is jön.

Élete további hosszú évtizedeit bezárva tölti tehát, inkább a volt családja bosszúja és a korabeli, hozzá nem értő orvosi kezelések, semmit zavart mentális állapota miatt. Sok viszontagságot élt át, azonban én úgy látom, hogy ezek azért nem jelentik azt, hogy teljesen megbomlott volna az elméje, inkább csak azt, hogy saját korában nem tudták (vagy akarták) kezelni, egyszerűen ott felejtették, és mindenki azt hitte, hogy mert őrültekházában van, biztos őrült is.

A két szál végül ott ér össze, hogy kiderül, Grene doki Roseanne elveszett(nek hitt) gyermeke, akit egy apácák által működtetett árvaházból adtak örökbe. Na, ez is egy agyrém fordulat, nem is értem, hogy ilyesmi hogy fordulhatott meg komolyan az író fejében, elvégre ez kb. szappanoperákba való fordulat.

Persze nem ez volt az egyetlen furcsaság. Önmagában már az kifogásolható, hogy ha egy sztori már önmagában is kerek, akkor miért kell még fölösleges sallangokat rárakni, és mindenáron, erőltetett módon hozzákölteni egy másik idősíkos szálat is? Lehet, hogy ez divatos és sokszor hatásos technika, de nem minden sztori esetén működik. Csak akkor jó, ha mindkét idősík hozzátesz valamit a cselekményhez, vagy a karakterekhez. Itt nem éreztem ezt. Grene doki jó karakter, de annyira azért nem jó.

A másik, ami még feltűnt, hogy mindenáron bele akar rángatni minket az ír politikába az író. Az hagyán, hogy már magát a politikát se csípem túlzottan, de hogy egy polgárháborús, vallási feszültségektől meg egyéb viszályoktól terhes rendszerbe akarjon úgy beavatni, hogy arról még a történészek sem tudnak értelmes képet festeni, nemhogy egy regényíró, az azért talán mégiscsak túlzás. Szabadcsapatok, unionisták meg De Valerások, az egyik odavan Michael Collinsért, a másik nincs, de őszintén: bárki, aki nem Írországban él, a legkevésbé sem tudja a helyi kis árnyalatokat és viszályokat nyomon követni, sőt, nem is érdeklik őket. Amit azért nem ártana egy írónak figyelembe vennie, hiszen végülis azért ír, hogy szórakoztassa az olvasókat, nem azért, hogy halálra untassa őket a kis eszmefuttatásaival. Még ha olyan regény lett volna, ami ilyen témájú, azt mondom, rendben. De ha emberi életekről írunk, ott azért biztos, hogy a politika mint olyan huszadrangú az élet egyéb dolgaihoz képest. Szóval ez a politikai vonal nagyon erőltetett volt és hamis és szükségtelen.

A könyv amúgy nem rossz, de így olyan, mint egy túlburjánzott rózsabokor: meg kéne metszeni...

Kate Morton ausztrál írónő Felszáll a köd (The Shifting Fog) c. regénye valóságos titokhalom. A jó vaskos kötetben egymást érik az elhallgatott, de aztán persze kiderülő titkok, féligazságok és ballépések, tapasztalatból mondom, hogy egyszerűen nem lehet letenni! Mindenki olvassa el, aki egy kis romantikus borzongásra vágyik, némi rejtett társadalomkritikával.

A sztori két szálon fut, egyrészt az 1920-as évek Angliájában, ami még a "hosszú XIX. századba" nyúlik le a gyökereivel, másrészt a XX. század végén. A két idősíkot Grace személye köti össze, aki a főhősünk. Grace a 20-as években cselédlányként szolgál a Riverton udvarházban, ahol egy nyári partin a kor ismert költője, Robbie Hunter öngyilkosságot követett el a tó partján. Az eset még évtizedek múltán is annyira érdekesnek tűnik, hogy filmet forgatnak belőle, amelyhez Grace segítségét kérik a történelmi hitelesség végett, lévén ő az egyetlen, aki az akkoriak közül még életben van.

Grace visszaemlékezéseiből kibontakozik a még mindig viktoriánus felfogású és erkölcsiségű Anglia egy szelete. Az udvarházban még mindig a régi rend uralkodik, jóllehet, a XX. század, a modernizmus már erőteljesen dörömböl az ajtón (főleg a Nagy Háború óta), de mintha ezt nem akarná meghallani senki. A "család" és a "személyzet" olyan elkülönült rétegeket alkot, mintha különböző állatfajok lennének. Emberi módon való keveredésük elképzelhetetlen, párhuzamosan és soha nem találkozva kell futnia az életüknek. Elméleti síkon, persze.

Grace élvezi a munkáját, a személyzet több tagja viszonylag kedves, összetartanak, a családdal is elboldogul. Főleg a gyerekeket szereti, akik szinte vele egyidősek, így szót értenek egymással, kivált a két nővérrel, Hannah-val és Emmeline-nel. A lányok nem járnak iskolába, lévén, hogy akkoriban még divat volt tudatlanságban tartani a nőket, majd kiröhögni őket, hogy milyen ostobák, ellenben fivérük, David már nagyfiú, és Etonba jár. Egyszer hazahozza magával látogatóba a barátját, Robbie-t, aki érdekes személyiség, és felkelti a környezet figyelmét.

Aztán ahogy megnőnek a gyerekek, minden egyre bonyolultabb lesz körülöttük. Jön a háború, a fiúk bevonulnak, David apja tiltása ellenére, és el is esik, a család más férfitagjaival egyetemben.

A lányok is felnövőben vannak, Hannah-nak már a "társaságba való bevezetését" tervezik az idősebb nőrokonok, és a legnagyobb bajuk, hogy a "buta háború" megölte a partiképes fiatalemberek nagy részét, és hogy így milyen nehéz lesz férjhez adni a lányt. Elképesztő vénasszonyok! Az meg sem fordul a fejükben, hogy az intelligens, ragyogó és sokoldalú Hannah esetleg másképpen képzeli az életét, és nem a férjhezmenés körül forog minden gondolata. Végül találnak neki egy alkalmas amerikai fickót, akinek az apja támogatja az ő apját, és az üzlet raádásaképpen a fiatalok össze is házasodnak. Az senkinek nem szúr szemet, hogy Hannah mindezt csak azért teszi, hogy kiszabaduljon az apja házából, ahol a konvenciók bebörtönzött foglyaként él.

Emmeline tudja, hogy Hannah nem szereti a férjét, és haragszik is rá, amiért hozzáment (mert ő is bele volt habarodva a fickóba), de Hannah-t ez a legkisebb mértékben sem érdekli, ő csak szabad akar lenni. Azért az is elképesztő, hogy ennyire nincs más választása, se tanulni nem engedték, se dolgozni, egyetlen esélye a házasság, amire nem is tud úgy gondolni, mint két ember érzelmi kapcsolatára, hanem csak mint afféle szükséges rosszra, hogy végre gardedám nélkül mászkálhasson az utcán, vagy ne kérdezzék meg tőle minduntalan, hogy mihez akar kezdeni az életével. Férjes asszonynak lenni akkoriban ui. egy teljes hivatásnak minősült, semmivel nem kellett kiegészíteni, legfeljebb pár gyerekkel. Többet nem várt se a társadalom, se az emberek. Szörnyű.

Emmeline maradt tehát az egyetlen gyerek otthon, de aztán ő is gyakran meglátogatja a nővérét Londonban, és féktelen partikra jár az inkább gyanús, mint bohém barátaival, mindenféle bajba keveredik, ahonnan a családjának kell kirángatnia, egyszóval csak a baj van vele.

Aztán egy nap betoppan Robbie, aki egy Davidnél maradt könyvet visz vissza Hannah-nak, és ettől minden megváltozik. A két fiatal már másképp néz egymásra, Robbie költő lett, érdekes személyiség, Hannah pedig csak vágyik valamire, maga sem tudja, mire: már a házasságban is ugyanolyan rabnak érzi magát, mint régebben az apja házában. A világ háta mögött titkos viszonyba bonyolódnak egymással, az ürügy pedig Emmeline, akinek Robbie falból udvarolgat, csak azért, hogy találkozhasson Hannah-val.

A hirtelen fellobbanó, igaz, de titkolni kényszerült szerelem persze halálra van ítélve. Hannah sógornője ui. elég kelletlen módon szimatoló nőszemély, és nem is ostoba, mint Emmeline, ő összerakja a képet, hogy mi itt a helyzet. Persze rögtön előtör belőle a hamis viktoriánus erkölcsiség, a család mindenekfelett eszméje, hogy meg kell védenie a bátyját, Hannah férjét, és persze annak üzleti és politikai ambícióit a "botránytól". Ez annyira, de annyira angol! Csak botrányt ne! Választás elé állítja hát Hannah-t, hogy szakítson Robbie-val, ellenkező esetben a föld alá sem tudnak elbújni a család bosszúja elől. Hannah tehát szakít.

De aztán azon a bizonyos nyári partin mégiscsak felbukkan Robbie, és nem véletlenül, mert a terv az, hogy megszökteti Hannah-t, méghozzá a legnagyobb titokban. A tervhez Grace segítsége kéne, aki viszont egy félreértés folytán rossz segítséget nyújt, azt hiszi, hogy Hannah a tóba akarja ölni magát, ezért Emmeline-nal siet Hannah megmentésére. Aztán ott és akkor minden kiderül Emmeline számára: hogy Robbie csak eszközként használta fel arra, hogy Hannah közelében lehessen, hogy a nővére sem mondott neki semmit, és mindketten becsapták, és persze, hogy ő maga olyan ostoba volt, hogy hagyta magát becsapni, mindeközben pedig azt hitte, hogy szereti Robbie-t. A nagy érzelmi zűrzavarban aztán mindenki az őrület határán táncol, és végül elsül egy pisztoly, Robbie pedig holtan esik össze. Mindenkinek azt mondják, öngyilkos lett, mert így egyszerűbb. Azt mégsem lehet elmondani, hogy végül Hannah lőtte le a szerelmét, mert az meg akarta ölni a húgát. Ugyebár, ez aztán még botrányosabb botrány lett volna...

A történtek után persze a két nővér szóba sem akar állni egymással. Hannah nemsokára belehal Robbie gyermekének világrahozatalába, de ekkor már szinte magához öleli a halált, mert szerelme nélkül, a bűntudattal nem akar élni. Emmeline később is folytatja tivornyázó és mondén életét, végül bele is hal egy ittas vezetésbe.  Végül csak Grace lett hosszú életű az események tanúi közül, ő viszont már majdnem százévesen tudja csak - unokájának - feltárni ezeket a nehéz titkokat, amelyeket évtizedek óta cipelt magával.

És hogy mi ez a könyv? Melodráma? Inkább tragédia. És ki a hibás? Azt hiszem, a nem megfelelő erkölcsi normák. Szép dolog ui. a viktoriánus "Isten, haza, család" eszmény, csak nem biztos, hogy úgy kell fenntartani a szép eszményt, hogy közben tönkremenjenek az emberek, akiknek fel kéne azt építeniük. Mi értelme úgy férjhez mennie Hannah-nak,hogy nem szereti a férjét, és csak méltányos üzletnek tekinti a házasságot? Mit ér vele Emmeline, ha folyton csak estélyekre és partikra járkál, ahelyett, hogy értelmes dolgokat csinálna? Miért érdemes fenntartania Hannah-nak és férjének a "jó házasság" szavazatokat jelentő látszatát, ha az csak egy nagy hazugság? Mért bűn, hogy szeretik egymást Robbie-val? És főleg: miért kell belehalniuk ebbe? Ez nem helyénvaló. Embernek lenni és emberi értékek alapján élni, azt hiszem, a legmagasabbrendű erkölcsiség. A gondok ott kezdődnek, ha a "hivatalos, társadalmilag elfogadott" szabályok nem esnek egybe ezekkel, akkor aztán hiába próbálsz ember lenni, könnyen úgy járhatsz, mint Hannah és Robbie. Sajnos.

A mai napon a bankban a kolleginával tanultunk egy új szót:

intimpénztár: (pénzintézetben) diszkrét pénzátadásra szolgáló, az ügyféltérből leválasztott, zárt helyiség.

Sose gondoltátok volna, hogy így is lehet nevezni, mi? :D

Ha az érzés racionális lenne, gondolatnak hívnák.

Nem szeretem a családregényeket. Mindig Dickens meg a többi romantikus író több kötetes borzalmaira emlékeztetnek, amik egy 'I am born' fejezettel kezdődnek, aztán generációkon keresztül követhetjük a hősök életét, míg bele nem fáradunk. Legtöbbször nehéz úgy leírni egy hős gyerekkorát, hogy abban legyen bármi érdekes, és lássuk be, többnyire nincs is. A hős akkortól érdekes, amikortól önállóan gondolkodik és cselekszik, esetleg jellemfejlődéssel egybekötve. Szóval nem olvasok családregényt, mert hosszú és a sztori fele arról szól, hogy tanul hősünk járni.

Nemrégiben azonban sikerült mégis belefutnom (nem direkt) egy családregénybe, ami csak félig az. Pat Kit Fai (amúgy ausztrál származású) Hong Kong-ban élő író Red Lotus c. regényéről van szó, amely három női generáció sorsát követi nyomon a XX. sz. elején Kínában, miközben egy afféle "női Odüsszeia" bontakozik ki előttünk.

A sort Pai Ling nyitja, aki egy jó családból való művelt, gyönyörű és nagyon fiatal lány, akit a sáros kezű (és lelkű...) farmer megvesz ágyasnak, mondván, hogy öreg napjaira három feleség után "jár már neki egy kis szórakozás". Az öreg egy ritka gusztustalan férfipéldány, nekem a gyormom is felfordult tőle. Pai Linget rendszeresen megerőszakolva sikerül egy kislányt nemzenie, akit persze első körben ugyanúgy el akar ásni a lápon, mint az összes többi kislányát (csak fiai vannak, jellemző), de végül mégsem teszi, mert megjelenik előtte egy róka, amiről azt hiszi, hogy nagyhatalmú szellem, aki a lányt védelmezi. Ettől megijed, és inkább mégis a lányka felnevelése mellett dönt, aki a Li Xia nevet kapja. Pai Ling ezt már nem tudja meg, mivel amikor azt hitte, hogy a férfi meg akarja ölni az újszülöttet, öngyilkosságot követ el, mindössze néhány könyvet és egyéb írást maga után hagyva. A kislányt így a többi feleség neveli, akik közül csak a Harmadik Feleségnek vannak emberi érzései, ő csempészi a kislány kezébe anyja örökségét, ill. ő menti meg a lábelkötés borzalmaitól is, amiket haszonleső apja azért akar ráerőltetni, hogy majd drágábban tudja eladni őt.

A farmer nyilvánvalóan egy eltúlzott karakter, akiben sűrítve jelenik meg a sokezer éves kínai előítéletek rendszere, amelyekbe az idő belemerevítette az egész társadalmat: csak a pénz számít, legyen sok gyereked, de lehetőleg mind fiúk, akikre rá lehet hagyni a családi vagyont, a lányok nem érnek semmit, csak ágyasnak jók, egyébként csak a baj van velük, az emberi érzések nem jelentenek semmit, csak  a társadalmi szabályokat kell tiszteletben tartani, még ha ezek ütköznek is a humánummal. Rettenetes kor...

Szinte megkönnyebbülés, amikor Li Xiát apja eladja egy selyemhernyó-tenyésztő farmra. Itt találkozunk először a sung-tip kifejezéssel, ami afféle szerződéses megváltási ár, az intézményesült emberi kizsákmányolás hátborzongatóan kifinomult eszköze: az apa és az intéző szabályos szerződést írnak alá arról, hogy az apa eladja a farmnak a gyerekét.

Li Xia a selyemhernyók gubószedői között nő tehát fel, életében először része egy közösségnek, és barátokat is talál köztük. Élete azonban itt sem lehet nyugodt, mert amikor felserdülve gyönyörű lány lesz belőle, szépsége veszélybe sodorja, és választások elé állítja. Hol ágyassá akarják tenni, hol meg akarják venni, vagy éppen eladni, ha pedig éppen saját akaratából akar valamit, akkor elnyomják, vagy meg akarják ölni. Mesébe illő, amikor megmenti egy különös, idegen férfi a halálból, és persze egymásba is szeretnek, pedig Li Xia eddig nem is tudta, hogy szerelem is van a világon, nem pedig csak pénz és ágyasok. Ben, a félig kínai, félig nyugati származású kereskedő feleségül veszi, és végre mindent megad neki, amit az élet addig megtagadott tőle, így végre tanulhat, és igyekszik annyira művelt és kifinomult lenni, mint az anyja, akit soha nem ismert.

Sajnos azonban az ifjú házasok élete nem lehet boldog, mert hiába vágynak arra, hogy csak hagyják őket békén, a társadalomba illeszkedés nem erről szól. Mind a nyugati, mind a kínai közösség kiveti őket magából, mert annyira természetellenesnek tartják a vegyes házasságukat. Régi életükből származó ellenségeik is követik őket, Li Xiát a farmról megismert rend tagjai, Bent pedig az alvilág, ez pedig Li Xia idő előtti és csúnya halálához vezet. Újszülött kislányát, Siu Singet a család hű szolgája, Hal veszi magához, aki elviszi a hegyekbe a testvéréhez, és együtt nevelik fel a kicsit. Hal ui. nagyon fél attól, hogy a picit is utolérik a triádok.

Sing a harmadik generáció, aki a hegyekben viszonylag békésen nő fel, Hal és a testvére, Tao mester irányítása alatt. A mester írni, olvasni tanítja, meg zenélni és még némi harcművészetet is el kell sajátítania, mivel Li Xia példája azt mutatta, hogy mennyire kiszolgáltatottak a nők a férfiaknak. Sing is már korán ellenséget szerez magának a mester korábbi tanítványának személyében, aki azonban türelmes ember lévén megvárja, amig Sing felnő, és csak akkor áll bosszút azért, amiért miatta a mester őt elbocsátotta. Követi Singet mindenhová, ahová azt az élet veti, de végül persze alulmarad. Addig azonban már-már akciófilmbe illő dolgok esnek meg vele, bordélyházakbeli kalandoktól egészen egy hegyi templomban zajló kung-fu párbajig a nagy ellenséggel, ami elég erősen súrolja a hihetőség határait. Mindazonáltal megnyugtató módon elrendezi az író a sorsát, és szerelme oldalán megtalálja Sing a boldogságot és a nyugalmat, ami - valahogy úgy érzem - elégtétel akar lenni anyja és nagyanyja boldogtalanságáért és rengeteg szenvedéséért. Sing már egy erős nő, akit nem lehet félresöpörni, vagy gúzsba kötni a társadalmi szabályokkal. Független szellem és eléri, amit akar. Nekem néha már túl keménynek is tűnik, bár tagadhatatlanul szüksége is van erre, különben ő is öngyilkos lehetett volna valami borzalom után, mint elődei.

Az Odüsszeia végén tehát legalább egy főhősnő megtalálta a békét, azonban ez nem feledteti el, hogy édesanyja és nagyanyja milyen rémségeken ment keresztül, és hogy mennyire nem találták meg a helyüket a világban. Sing boldogsága nem tudja feloldani azt a gyomorgörcsöt, ami már a regény elején éreztem, hogy micsoda emberi (női) sorsok vannak. Kevés olyan könyv van, ami ennyire jól tudja érzékeltetni az emberi élet nehézségeit, felvillantva a társadalmi kontextust és ugyanakkor az egyéni szintet is, ez pedig ilyen könyv. Az pedig, hogy egy férfiíró ilyen élő, emberi, megközelíthető, szerethető női karakereket tudott alkotni, egyenesen egyedülálló. A legtöbb férfiíró ui. többnyire elég sablonos, egysíkú női karaktereket alkot, mert nem értik a női lelket. Úgy tűnik azonban, hogy Pai Kit Fainak mégis sikerült valamit megértenie és papírra vinnie abból, amitől egy nő nő lesz. Emellett egész regénye a nők melletti kiállásként értelmezhető, az előítéletek elvetése mellett érvel, és megmutatja, hogy az emberiesség olykor komoly áldozatokat követel ugyan, de attól leszünk igazán értékesek, ha meghozzuk ezeket az áldozatokat. Köszönöm neki ezt a nagyszerű, emberi regényt!

Elfelejtettem a napszavát, úgyhogy helyette kaptok bulizenét:

 Ezt a vidító számot a lenti önk-i vál-t egy személyben intéző Ádámnak küldöm (ha már karmát nem szabad...), azzal, hogy KITARTÁS!!!! :D 

Patrik Ouredník neve nekem nem mondott semmit, bár mint később megtudtam, Kundera mellett szintén elismert modern cseh szerzőnek minősül. Biztos... az okosok már csak tudják.

A könyvtárban bukkantam Ad acta... c. meghatározhatatlan műfajű könyvére, melynek igen-igen örültem, mivel így az opusz elolvasása után biztos vagyok benne, hogy nem kétezer forintot, de még egy antikváriumi százast sem adtam volna érte.

Ti. ez a könyv egy amorf izé. Regénynek cselekmény nélküli, társadalomrajznak felületes, esszének hosszú, kriminek meg végképp pocsék, mert még csak a bűnöst sem leplezik le... Már olvastam néhány könyvet, de ez eddig a legfurább, kb. olyan érzés volt, mint a gimiben Arany János után Kassák Lajost olvasni. Kihúzzák az ember lába alól a talajt.

A könyv annyira nélkülöz minden koncepciót, hogy még a nagy modernista felbuzdulás sem lehet egy kiadó részéről mentség a megjelentetésre.

Főhős nincs, egy prágai lakónegyed alakjai tünedeznek fel benne egy-egy mozzanatra, hogy aztán minden előzmény vagy következmény nélkül tűnjenek el a színről, tehát nem is érti az olvasó, hogy egyáltalán mit is akar velük az író. Van karakter, aki többször is feltűnik, de ilyenkor sincs semmilyen előremutató, összefogott cselekmény, egyszerűen csak vannak alakok, akik újra meg újra felbukkannak, de ez nem jelent semmit.

Többször előkerül pl. Dyk, egy öreg nyugdíjas, aki a lakótelepi park padjain ücsörögve osztja meg "bölcsességét" (többnyire ál-bibliai idézetek formájában) a hasonló korú szomszédokkal, akiket egyébként gyűlöl, merthogy öregek, büdösek és ostobaságokat beszélnek - hogy ő maga pontosan ugyanilyen, egy pillanatra sem tűnik fel neki. Többszöri felbukkanása során azért egy-két dolgot megtudunk róla, pl. hogy felesége korán meghalt, egyedül maradt egy páréves kisfiúval, akit mindössze arra nevelt, hogy legyen csöndben, de egyébként csak megtűrte maga mellett, mint a sarokban a penészt, különösebb figyelmet nem fordított a nevelésére. Az ifjabb Dyk ennek megfelelően kicsit furcsa lett, de szerencsére nem menthetetlenül, mert később még időben lelépett az öreg mellől. Dyk nem egy érzelgős típus, hogy finoman fogalmazzak, szeret mindenkit kioktatni, a férfiak nem érdeklik, a nőket lekurvázza, és időnként érthetetlenül rosszindulatú, mint pl. amikor a művészeti karos lánykát rossz irányba küldi el útbaigazítás során, és akit emiatt egy sikátorban megerőszakolnak. Gratula.

A másik állandó emberke Lebeda nyomozó a helyi rendőrségtől. Na, ő volt az egyetlen szimpatikus karakter. Ő a művkaros kislány megerőszakolása ügyében nyomoz, meg egyébként mindenféle kisebb-nagyobb ügyben, ami a kerületében történik, és amik többnyire szerencsére kimerülnek a graffitikben, bolti lopásokban stb. Világképe egyszerű: a polgárokat meg kell védeni a bűnözőktől. Módszere a folyamatos információgyűjtés és a beépülés a környezetbe, amit a kriminológia bűnmegelőzési irányzata talán szociális rendőrségnek nevezne. Ő ugyanis nem rest szóba elegyedni az emberekkel, pletykálkodni, és ilyen módon apró információmorzsákat összeszedni, amik olykor csak arra jók, hogy jobban megismerje a körzetében élőket, olykor azonban nyomra is vezetik különböző bűnügyek kapcsán.

Szóval ők bukkannak fel többször. Meg még több nyugdíjas, meg ijfabb Dyk, aki furcsa módon utazgat az országban, de nem tudjuk, miért és hova, egyre csak cigizik az állomásokon, aztán előkerül egy-két sakkjátszmaleírás is, ami hullaunalmas annak, aki nem tud sakkozni, továbbá egy vidéki kis szántón lévő szerszámosbódé, ahol poros régi holmik vannak, meg talán egy elásott hulla, de ezt nem tudjuk, csak sejtjük, aztán erről sem derül ki semmi, egy magánnyomozó, aki nem nyomoz ki semmit, néhány további rendőr, akit nem kerítik kézre a szatírt, és egy öreg, aki talán tud valamit, de hogy mért akarták lepénzelni, azt nem tudjuk, ellenben később kiesik a lakása ablakából, ami gyanús egybeesés, és talán mégis csak eltették láb alól, de ezt sem tudjuk meg. Ja, és a végén valaki bevallja a lány megerőszakolását, de róla sem tudjuk meg, hogy kicsoda. (Nekem Dyk a leggyanúsabb, mert ő tuti pszichopata.)

A végére tehát van egy rakás sejtetés, meg félig megkezdett szál és történet, de kibontva semmi nincs, minden csak lóg a levegőben, az hagyján, hogy befejezetlenül, de értelmetlenül is. Se történet, se mondanivaló, se igazi karakterek, se írói elképzelés, se semmi... A könyv olvasása közben/után egyedül azon gondolkodtam el, hogy vajon mi a fenét gondolt az író? Hogy ez tetszeni fog valakinek? Ez a nagy semmi? Ment volna inkább villanyszerelőnek! Max. az emberi élet értelmetlenségét, a világ közönyét és az elidegenedettséget lehet ilyen satnya írással érzékeltetni, de hát azért könyörgöm: allegóriának azért ez talán egy kicsit mégiscsak túlzás...

Több fát vágnak ki a Blikket olvasók miatt, mint amennyit a bizonyítványok kiállítása végett.

Nem miattam pusztulnak az őserdők! :D

These guys have something for all moods. Thanx for expressing all and any of our feelings!

Lefoglyosíttat: (bűncselekmény elkövetésével gyanúsított) személyt őrizetbe vétet, előzetes letartóztatásba helyeztet.

"... és megjegyezte a nyomozó, hogy a Józsi sejtelmessége által volt ez ellenem, hogy korán reggel hirtelen rám tört a kommandó, előállítottak, aztán 20-án engem lefoglyosíttatott a tisztelt ügyész úr."

Hogy a "sejtelmesség" alatt mi értett, csak vélelmezem, hogy az sejtetés akart lenni, de nem biztos.

- Mi az kineziológus?

- Hát, az a se nem pszichológus, se nem természetgyógyász... hanem olyan minden együtt.

- Ezomókus?

- Az.

 Nem bírom ki: kibukott ez a szám a winampon, és most a Kicsiben érzem magam... három tequila és néhány vodkanari után, amikor már "jól volt" a csapat! Hallgassuk meg újra, mert ez óriási buliszám:

Napi aranyköpés by Adamo:

"Várjál, még csak öt perce van meg a koncepció, és én nem vagyok Fidesz, hogy gondolkodás nélkül csináljak valamit!"

Egy kicsit eltűntem mostanság, de ez nem jelenti azt, hogy nem olvastam, csak éppen nem jött az ihlet a blogíráshoz, talán majd most...

Zita Gordon Gielgud Életem története c. életrajzát ajálnom mindenki figyelmébe, igen érdekes munka. Elméletben ez egy önéletrajz, egyes szám, első személyben, bár a szerkesztés egy másik személy, Noel Pelly érdeme.

Hogy ki volt ez a bizonyos Zita?

Röviden szólva egy magyar úrilány a XX. sz. első feléből, úri szülők elrendezett és boldogtalan házasságának gyümölcse, akit még csak nem is Zitának anyakönyveztek, hanem apja aktuális barátnőinek nevére, de azért mégiscsak mindenki Zitának hívta.

Gyermekkora a kor úri családból származó gyerekeiéhez hasonlóan telt, a megfelelő társaságban persze. Mint lány persze nem részesült rendes intézményes oktatásban, helyette apja mindenféle külföldi lányneveldékbe küldte, amik persze drágák voltak, szakmailag ellenőrzés nélküliek, és tulajdonképpen csak a jószerencsén múlt, hogy a leányzó felszedett-e ott valamit vagy sem. Zita mindenesetre jól megtanult angolul, ez is valami, és kétségkívül már akkor is hasznos volt.

Felnőve Zita úgy dönt, hogy színésznő akar lenni, ami nem egy egyszerűen megvalósítható elképzelés az adott körülmények között, még egy gazdag, kapcsolatokkal rendelkező lánynak sem (családi kapcsolata, Károly bácsi pl. a castingon rögtön meg akarta erőszakolni, és csak nehezen sikerült ezen szándékától eltéríteni - jellemző), de végül mégiscsak sikerül a dolog. Játszik is néhány filmben, és egészen népszerű színésznőként tartják számon a két világháború között. Ekkor veszi fel a Zita Gordon művésznevet, lévén, hogy a Grüszner Erzsébet Klotild Hedvig Mária Gabriella nem alkalmas arra, hogy kiírják a főcímben. Milyen igaz...

Aztán jött a háború, ő pedig addigra egy angol Vöröskeresztes diplomata, Lewis Gielgud felesége, s ilyenként az angol seregben teljesít munkaszolgálatot, amit persze Magyországon sokan hazaárulásnak tartanak, ő azonban inkább úgy fogta fel, hogy két hazája közül segít az egyiknek, nem pedig úgy, hogy ezzel és ezalatt elárulja a másikat.

Lewisszal színes társadalmi életet éltek, és született egy lányuk, Maina, akit mindketten nagyon szerettek, még azután is, hogy egymást már nem, és elváltak. Zita furcsa mód Lewis legjobb barátjába, Nigel Suttonba szeretett bele válása után, és hamarosan össze is házasodtak vele. Nigel szintén diplomataként tevékenyedett, NATO-főtitkár volt, Zita tehát dekoratív és szórakoztató diplomatafeleségként élte mindennapjait... egészen addig, míg Nigel néhány évvel később meg nem halt.

Ekkor Zitának át kellett kapcsolnia túlélő üzemmódba, és afféle modern nőként persze meg is állja a helyét. Beverekszi magát csekély megmaradt kapcsolata segítéségével az UNESCO-ba, egy vacak kis irodai munkára, amely nem is fizet sokat, ellenben sokat követel (milyen ismerős!), és a muszáj az muszáj. Megtanul takarékoskodni, és mindenre előteremteni a szükséges pénzt.

Maina lánya már kislánykora óta balerina akar lenni, ehhez pedig rengeteg pénz kell, és Zita ettől kezdve semmi mást nem csinál egész életében, csak a lányáért és annak szenvedélyéért, a balettért él, azaz hivatásos "balettmama" lesz. (A balettmama olyan nő, akinek a gyereke balettozik, ezért ő maga kísérgeti ide-oda, utánaviszi a holmiját, lefoglalja a szállást, intézi az utazást, egyszóval egy utazó anyuci, aki mindent megtesz, hogy csemetéjének csak a művészettel kelljen törődnie, a való világ valódi gondjaival ne.) A legjobb tanárokhoz járatja magánórára, külföldön taníttatja, utazik vele, ha máshol van fellépése, kísérgeti mindenhova, mindent elintéz helyette, és hagyja, hogy az önző lánya teljesen kihasználja.

A könyv innentől kezdve nem jó.

Ui. míg a könyv felében Zita érdekes és színes stílusban, anekdotázva, félig viccesen, félig komolyan, szelid iróniával és szórakoztatóan meséli életét, Maina lányának balettmániája kialakulásától kezdve másról sem szól sem az élete, sem az életrajza, mint erről. Ami hihetetlen egysíkúvá teszi a könyv második részét. Egy dolog, hogy ha valaki balettművész akar lenni, ám tegye, ha ez minden vágya. De ehhez mért kell, hogy az anyja is feladja az egész életét??? Ez igazságtalan és önző dolog. Persze Maina álláspontját nem ismerthetjük meg a könyvből, de azért érdekelne, hogy valóban ennyire természetesnek vette-e és elvárta-e, hogy az anyja mindent elintézzen helyette és neki, és nem volt-e igénye arra, hogy esetleg néha ő is megtegyen valamit saját magáért, és azt mondja az anyjának, hogy figyu, anyu, ülj le, és pihenj, megérdemled. Ez mintha eszébe sem jutna. Szomorú.

Nyilván a műfajból is adódik, hogy az életrajz általában nem egyenletes minőségű dolog, hanem érdekesebb és unalmasabb részek váltakoznak benne (a minősítés persze az olvasótól is függ), ezen nem lehet változtatni, hiszen mindannyiunk élete ilyen egyenetlen, de ennél a könyvnél különösen tettenérhető ez az egyenetlenség. Az első felében izgalmas, pergő, érdekes, a második felében pedig végig azt kérdeztem magamtól, hogy hol lehetne felpofozni hősnőnk elkényeztetett kicsi lányát, hogy térjen már észhez, és ne várja el, hogy anyuci mindig utána vigye a rohadt balettcipőjét a színházba, hanem fogja meg, és vigye el saját maga. Szomorú volt látni, hogy egy színes egyéniségű nő teljesen feloldódik a gyerekében, és bár korábban érdekes életet élt, egy idő után már nem volt igénye arra, hogy a lányán kívül mással is foglalkozzon. Azt hiszem, azért mert gyereked van, nem kell megölnöd lelked. Ez nem normális. Érdekes kérdés, hogy vajon miért adta fel magát, mert erre persze nincs válasz a könyvben, így felmerül a gyanú, hogy ő maga észre sem vette ezt. Felemás volt az ítéletem, amikor letettem a könyvet: érdekes is, meg nem is. El is olvasnám még egyszer, meg nem is. Ha eszembe jut a balettmama, hát, kiráz a hideg!

A mai nap leleménye Helga érdeme, ez pedig a következő keresztezés: SZŐRÜLET (a "szörnyű" és az "őrület" szülőktől). Önkéntelen szóvicceskedés volt, de jó. :)

Marguerite_Duras francia írónő nevét - szerintem - elsősorban A szerető (L'Amant) kapcsán illik ismerni, de ezen leghíresebb, egyébként önéletrajzi ihletésű regényén kívül is érdemes olvasni a munkáit.

Szégyen, de a legutóbb a 90-es évek közepén adták ki A szeretőn kívül más művét is, de hát azóta mint tudjuk kell a hely a polcokon a vámpírkönyveknek, meg a Norbi-összesnek, irodalmat meg ki a fene akar olvasni?

Szóval jómagam a könyvtárban láttam neki a kutatásnak, és találtam is tőle egy nagyon jó kis regényt, ez a Nyáron, este fél tizenegykor című opus.

A drámai alaphelyzet szerint Maria férjével, Pierre-rel, lányukkal, Judith-tel és Maria barátnőjével, Claire-rel Spanyolországba megy nyaralni. Már itt felteszi magának a kérdést az ember, hogy minek a barátnő a családi nyaralásra, de minden kiderül.

Egy este vihar tör ki, ezért meg kell állniuk, és egy kisvárosban éjszakáznak, amit éppen egy tragikus szenzáció tart lázban. A helyi Rodrigo Paestra ui. féltékenységből megölte rajtakapott feleségét és a nő szeretőjét is, azonban a tett után elmenekült,  a rendőrség pedig tűvé teszi érte az egész várost, de csak nem találják.

Maria, aki elég sokat iszik (nyilvánvalóan depressziós a férje hűtlenségei miatt, és ezért alkoholista), miután a többiek lefeküdtek, a szálló ablakán bámul kifelé, és meglátja, hogy a szemközti tetőn egy kuporgó alak áll a kémény mellett megbújva - rögtön tudja, hogy ő a gyilkos, akit keresnek. Mivel eléggé részeg, és egyébként is problémás az élete (nem sokkal korábban kileste, amint a férje és Claire elbújva csókolóznak), valahogy az a gondolat támad benne, hogy Paestra nem is igazi bűnöző, hiszen csak féltékeny indulatában ölte meg a feleségét és annak szeretőjét, de tulajdonképpen biztosan nem rossz ember. Innen már csak egy lépés, hogy megsajnálja és segíteni akar rajta.

Leírva hollywoodin hangzik, de valójában egy hosszas, félig-meddig Maria részeg delíriumában valóságosnak és logikusnak tűnő lépés, hogy lecsalogatja a fickót a tetőről, és megszökteti a rendőrjárőrök orra előtt a városból. A városon kívüli búzatáblában hagyja, hadd aludja ki magát és megbeszélik, hogy másnap érte jön a családjával és továbbviszik, hogy el tudjon menekülni.

Reggel aztán bevallja a többieknek, hogy mit csinált, akik persze eleinte nem is hisznek neki, annyira szürreális az egész történet. Végül Maria mégis meggyőzi őket, hogy jobb lesz, ha mégis felveszik Paestrát a búzaföldről. Elautókáznak a helyszínre, azonban Paestra addigra öngyilkos lett a nála lévő pisztollyal, amivel egyébként a szeretőket is kivégezte. Mariát ez megrázza, de a többiek inkább csak megkönnyebbülnek.

A következő állomáson aztán bekövetkezik az, amitől Maria már régóta tart: a szieszta alatt a férje és Claire félrevonulnak egy csendes szobába szerelmeskedni. Maria valójában pontosan tudja, hogy mi történik, nem a szegény, megcsalt feleség, akinek fogalma sincs róla, hogy mi a helyzet, de ettől nem lesz kevésbé szörnyű a dolog, hiszen szerelmes a férjébe, és nem tudja elhagyni. (Utalás van arra, hogy Pierre már többször is elkalandozott mellőle, de ennek ellenére együtt maradtak - Mariának tehát nem lehet kétsége afelől, hogy a férje Claire-rel való kalandja ellenére is ragaszkodni fog hozzá, de azért persze fáj neki a dolog, főleg, hogy az orra előtt történik minden.)

Maria és Pierre beszélgetése zárja a regényt, amelyben Maria közli a férjével, hogy a házasságuknak vége, aztán meg azt, hogy szereti és maradjanak együtt örökre, és persze Pierre is hasonlóan. Végül Claire-rel hármasban mennek le a hotel nagytermébe vacsorázni és táncolni, mintha akaratuk ellenére össze lennének ragasztva - óriási dráma!

Duras elképesztően feszült légkört teremt a regényben, és ebben a fülledt, nyomott atmoszférában boncolgatja a megcsalás bonyolult kérdéskörét. Párhuzamba állítja Paestra és Maria karakterét mint megcsaltakét, és az általuk a történtekre adott kétféle választ.

Paestra nem cicózott: ha a felesége megcsalja, akkor aztán mindennek vége, nem is érdemli meg a továbbiakban sem a szerelmét, sem az életet, és rögtön ki is végzi az asszonyt is meg a szeretőt is. Ez talán érzéketlen és eltúlzott reagálásnak tűnhet, azonban ha a férj későbbi öngyilkosságát is figyelembe vesszük, talán valamelyest világosabb a helyzet. Én úgy gondolom, hogy Paestra szerette a feleségét, és ugyan a kettős emberölésre ez nem magyarázat, de hogy utána elgondolkodott a dolgon és megbánta, az is biztos. Amikor már nem borította lila köd az agyát,  ott a búzatbáblában talán már rájött, hogy hülyeséget csinált, mert ugyan amit a felesége tett, az helytelen, de ha nem öli meg, talán később meg tudott volna neki bocsátani. Nem hiszem, hogy a börtöntől való félelem miatt ölte meg magát, valószínűleg inkább azt nem tudta elviselni, hogy visszafordíthatatlanul rosszat tett.

Maria ezzel szemben tűr. Sokat, mert Pierre elég csapodár, bár végül mindig visszatér hozzá, mert őt szereti igazán. (Persze hogy akkor miért kell megaláznia azzal, hogy minduntalan megcsalja, az másik kérdés.) Maria tudja. Pierre is tudja, hogy Maria az a pont, ahova mindig visszatér, de ő is tisztába van vele, hogy helytelen és rossz, amit a családjával művel. Mégsem tud leszokni a nőzésről, de Mariát sem tudja elhagyni. Összenőttek, összetartoznak, de valahogy olyan kétségbeesett módon. Claire úgy tűnt, hogy az utolsó csepp lesz Mariánál, de a regény befejezése annyira nyitott, hogy ugyanúgy belefér az is, hogy továbbra is velük utazgat, és Maria a feleség, de Pierre Claire-nél alszik, mint az, hogy Maria végül tényleg beváltja a szavát, és elhagyja a férjét. Az egész csapat szánalomraméltó, mert olybá tűnik, egyikük sincs igazán tisztában vele, hogy mit is kéne tennie, vagy szeretne tenni, ebből pedig az lesz, hogy rendre azt teszik, ami a legrosszabb az adott körülmények között. Egészségtelenül egymához vannak láncolva, és úgy tűnik, nincs kiút.

A végén már csak az a kérdés, hogy ki járt jobban: Paestra, aki megbánta, hogy eltette láb alól a szeretett feleségét, és utána kellett halnia, mert nem tudta elviselni nélküle az életet, vagy Maria, aki mellett ugyan ott van a férje, de ott van mellettük-közöttük egy másik nő is. Csavarosak az emberi érzések, nem?