Kissé elmaradtam az olvasmányok dokumentálásával, de erről muszáj írni.

Dmitry Glukhovsky Text című regénye ugyanis egyszerűen csodás. Bulgakov után feladtam az orosz írók olvasgatását, pedig ők nagy mániám. Ezt a kortárs szerzőt véletlenül találtam meg, de úgy hatott rám, mint egy fejbekólintás.

Hőse Ilja, aki egy szabadnapos nyomozó, Petya őrült álrazziája miatt hét évre sittre került kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért. A regény a szabadulása napjával kezdődik, amikor is az egykori egyetemista megtört, börtönviselt és kiábrándult emberként próbál hazatérni.

Csak éppen gyorsan rájön, hogy nincs hova.

A barátnője elhagyta, már mással él, akitől gyereket is vár. Egy-két barátja ha volt, már mind új életet kezdett, sínen vannak, és nem nagyon akarnak mutatkozni vele. Apja nincs, sosem volt. Anyja pedig pont azelőtt hal meg, hogy hazaért volna a fia a börtönből. Az élet tehát ment tovább, csak az ő élete állt meg hét évvel korábban, és az időugrást elég nehéz behoznia: ezt nagyszerűen érzékelteti az író, amikor rácsodálkozik a hős a mindennapi élet apróságaira, mint pl. a mindenkinél függőséget okozó okostelefonokra és így tovább.

Ilja tehát egyedül marad és hirtelen nem tud mit kezdeni magával, ezért előveszi a börtönben alaposan kiérlelt gyűlöletét, amit az őt börtönbe juttató rendőr iránt érez. Akit aztán különösebb akciózás nélkül el is tesz láb alól. De nem ez az érdekes, hanem ami utána történik.

Ilja ugyanis elveszi Petya telefonját, amiben ott van a rendőr egész élete. Az apja, akivel gyűlölik egymást. Az anyja, aki folyton aggódik érte és igyekszik megtartani a nemlétező családi békét. Egy lány, Nyina, aki először csak egy szexi kép, aztán lassan kiderül, hogy Petya igaz szerelme, aki éppen gyereket vár tőle. A munkája, a munkatársai, dílerek, sittesek, informátorok, kurvák, mindenféle alakok.

Ilja pedig lassan átveszi Petya helyét az éterben, üzeneteket és sms-eket küldözget, e-maileket ír, de soha, senkivel nem beszél telefonon. És jó ideig játssza Petya életét. Először csak gyűlöli, de aztán látja, hogy neki is van baja a családjával, az életével, a munkájával, a drogfüggéssel (ejnye...) és így tovább. Ez persze nem mentség, de mégis valahogy megvilágítja, hogy valójában az egész világban mindenki nyomorult valamennyire. Mindenki eljátssza a kis szerepeit, de sokszor csak sodródunk az eseményekkel, az életbeli helyzetünkkel, anélkül, hogy tudatosan cselekednénk saját magunkért vagy a szeretteinkért.

Ebből persze Iljának sincs kiút, de a regény valahogy mégsem negatív kicsengésű. Nekem Dosztojevszkij jutott eszembe, mert ez megint egy igazi orosz nagyregény, csak éppen XXI. századi. Mérhetetlen pontosságú a társadalmi és korrajz. Annyira jellemző kelet-európai figurák és helyzetek bukkannak fel benne, hogy az ember hangosan, sírva röhög végig egész jeleneteket. Pl. amikor arról értekezik a szerző, hogy Oroszországban szépen lassan mindent betiltanak, egyik dolgot a másik után, de az emberek már megszokták, és nem zúgolódnak. :) Ugyanakkor megjelenik a mélységes humánum is a szerző részéről: szánalommal és együttérzéssel szemléli a leírt helyzeteket, együtt van a hőseivel, bármennyire nehéz helyzetbe is löki őket. Az élet nem fekete vagy fehér, mindenkinek vannak jó és rossz dolgai, összességében az ember igen bonyolult lény. Megmutatja még a "Gecinek" nem véletlenül nevezett Petya emberi oldalát is, na, nem kedveljük meg, de mégis ott van, hogy nem a semmiből lesz valaki gerinctelen féreg.

Felkavaró, elgondolkodtató, emberi. Éljen az újorosz irodalom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.