Megint egy klasszikus oroszon a sor, ezúttal Turgenyev Apák és fiúk című regényére esett a választás. Valamiért eddig kimaradt a szórásból, pedig nem véletlenül híres. T. alkotta meg a nihilista jelzőt, ami azért nem semmi (értitek, szóvicc...), mert máig aktuális és használható.

A sztori alapvetően két generációt mutat be: két nihilista fiatalembert, akik barátok (Bazarov és Arkagyij), valamint szüleiket. A regényt általában a nagy generációs ellentétek bemutatásaként szokták értékelni, amiből én keveset vettem észre, mert annyira nem tűnik markánsnak a dolog. Illetve maximum Bazarov lóg ki a sorból, aki akkora egy nihilista gyökér, hogy laborban sem lehetne jobb archetípust csinálni. Mindent tagad, semmi nem jó neki, nincsenek sem értékei, sem eszméi, nem akar semmit és általában mindenkivel tuskóként viselkedik. Talán az egyetlen vezérlőelve, hogy kellemetlenkedjen. Nem túl szimpatikus. Ugyanakkor értelmes fickó, orvos akar lenni, nagyon érdeklik a természettudományok, de társaságban elviselhetetlen. Szülei jóravaló öregek, egyetlen fiuk a szemük fénye, amúgy nem sok vizet zavarnak. Arkagyij egy új eszméktől megszédült fiú, nekem egyáltalán nem tűnt meggyőződéses "új embernek", inkább csak pozőrködés nála a nagy nihilizmus. Amint szerelmes lesz egy rendes lánykába, elveti a butaságokat, és szépen rátér a család-munka vonalra, amiben nincs is semmi rossz. Az ő családja már érdekesebb, apja a birtokot igazgatja (nem túl sikeresen), anyja már korábban meghalt. Az apa emiatt szert tett egy fiatal szeretőre (a vén kecske!), akit később a fia nyomására vesz csak feleségül, mert addig egészen jól elvan "feudális keretek" között. Képben van még egy nagybácsi is, aki párbajba keveredik Bazarovval, de ez már csak így van egy orosz regényben. Párbaj nélkül nem lehet.

A két fiatalon keresztül belelátunk kicsit az orosz vidéki társadalom életébe. Próbálnak reformálni, foglalkoznak a parasztok helyzetének javításával, a modernebb termelési módszerek átvételével, a nyugati kultúrával (pl. tök természetes, hogy német, francia és angol könyveket eredetiben olvasnak), még a női emancipáció is szóba kerül (persze egy nem túl szimpatikus kékharisnyán keresztül). Ugyanakkor elég nehéz modernnek lenni egy olyan országban, ahol minden a birodalmi eszmének, az elnyomásnak, a vallásnak és a népi babonának van alárendelve. Mindez csak áttételesen érvényesül, de olyan alapját képezi a regénynek, ami nélkül nehéz lenne megérteni, hogy miért vergődnek annyit a hősök. A két fiatal elveti a feudális Oroszországot, ugyanakkor nem tudnak helyette jobbat. A nihilizmusuk csak egy átmeneti állomás a régi elvetése és valami új kitalálása között, de ezt ők nem érzékelik, sőt, Arkagyij a regény folyamán meg is hasonlik. Bazarov persze nem, mert egy pszichopata. Ő az alkalom ellenére nem hagyja, hogy a szerelem "jó útra térítse", hogy valami emberi lopakodjon be az életébe, mert az ellenkezne az elveivel. Inkább hagyja elsuhanni a lehetőséget, nehogy visszakoznia kelljen. Kár érte, egészen normális élete lehetett volna.

Turgenyevet azért csípem, mert úgy romantikus, hogy közben realista. Nincs puskini szépelgés, de könnyekig tud hatni egy-egy jól eltalált mondattal. Hús-vér emberi karaktereket alkot, akik esendőek és szerethetőek. Hőseit kihívások és megpróbáltatások elé állítja, mint minden rendes regényíró, de olyan végtelen tapintattal és empátiával bánik velük, ami nagyon-nagyon ritka. A cselekmény magától gördül, nem erőlködik semmivel, néha balladisztikus homályban marad ez-az, ugyanakkor olyan szórakoztató részletekről tud szó szerint fecsegni, mintha kávéházban lennénk. Jó olvasni ezt a regényt. Olyan igazi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.