A hét beszólásokkal és sok hülyeséggel volt terhelt, nem esett jól. Főleg az a vicces, amikor a korábban tuskóskodó kolléga megkérdezi, hogy akkor én most haragszom-e rá vagy mi van. OMG. Ezt még az ovisok is tudják: ha bunkó vagy, a másik csúnyán fog rád nézni. No comment. Még a meccsre sem lehet számítani, mert az innen elvándorolt viharok átsunnyogtak Ukrajnába. Remek...

Az esőszünet alatt még a Hemingway első feleségéről szóló életrajzi könyvet is ki tudtam végezni. Hedley-nek hívták a csajt, és nagyon naiv liba volt. Pechére találkozott a fiatal Ernesttel, összeházasodtak és aztán... nos, aztán többnyire boldogtalanul éltek együtt jó darabig, amíg be nem látták, hogy a fickó egy utolsó tahó, és nem alkalmas a házasságra. Kicsit lassan jöttek rá, hogy annál fájdalmasabb legyen. Így a biztos, tényleg.

Az 1920-as évek Párizsából kiindulva szokásos Riviéra, Svájc meg éhezés, változatos kombinációkban. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy miért olyan hülye valaki, hogy olyan helyen éljen, amit nyilvánvalóan nem engedhet meg magának, hülyék veszik körül, éhezik a családja, de csakazértis marad, mert az kell. Hem. pont olyan paraszt, mint ahogy eddig is képzeltem, még az írásaiban is valami eszméletlenül arrogáns és lekezelő, ez végigvonul a regényen is. A csaj  meg egy szerencsétlen amerikai lány, aki csak boldog akar lenni, tűr, elvisel, próbál beilleszkedni, de valójában egyáltalán nem illik bele a "művészfeleség" szerepbe: nem elegáns, nem kecses, nem szórakoztató, nincs benne semmi bohém, egyszerűen nem működik a karaktere a művésztársaságban. A férje persze igen, mindenütt ott van, mindent akar, mindenre jön a "megmondás", szóval elég irritáló a fickó. Nyilván csalja is az asszonyt, mert azt neki szabad, aztán megsértődik, hogy a nő ki akarja dobni. Merthogy miért is nem élnek boldog ménage-a-trois-ban? Idióta.

Miután végig alázták egymást fél Európán és a társaságukon, csak rájönnek, hogy nem kéne tovább erőltetni a dolgot, és elválnak. A nő végül boldog lesz, a fickó meg tovább fogyasztja a feleségeket. No comment.

A könyvet Paula McLain követte el, elég jól alátámasztva forrásmunkákkal, de néha idegesítően sok felhozott karakterrel, ami olykor megnehezíti az események követését. A szereplők álneveket is szeretnek használni, néha azt sem tudod, ki kicsoda. A regény olvastatja magát, de néha kellemetlen döccenők vannak a szövegben, mert nem mindenütt gördül könnyedén a történet, olykor egy-egy suta fél fejezet kerül elő a semmiből, amit nem tudtam hova tenni. Kellemesen szórakoztató olvasmány volt, de nem biztos, hogy még egy könyvet elolvasnék a szerzőtől.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.