Múlt héten felépült a csapat. Megint. Időnként újra kell építeni, mert szétesik. Vagy csak "amorfizálódik". (This is a word from now.) Überzsúfolt programban bizonyítottuk, hogy igenis lehetséges alvás nélkül, sok alkohollal és még több kalóriával túlélni az élményeket. És még csak össze sem veszett senki senkivel. Csúcs. A legtöbb emberről ilyenkor kiderül, hogy egészen jófej, ha kikerül az iroda négy fala közül. A negatív felhangokkal meg nem érdemes foglalkozni. (Pl. mi a ráknak jön kirándulni az, aki 1. nem beszélget, 2. nem érdekli semmi és 3. nyolckor elmegy aludni, mert fáj a haja???) Kár, hogy néhány partiarc nem tudott jönni, de azért így is megoldottuk a "ház oldalának kirúgását". Azóta folyik a regenerálódás...

A kirándulás is rátett, de mostanában amúgy is sokat gondolkodtam azon, hogy milyen sokféle ember (jellem?) fér meg mindannyiunkban. Más énünk jön elő, ha a szüleinkkel, barátainkkal, kedvesünkkel, főnökünkkel, munkatársainkkal, szomszéd néninkkel beszélünk. Ez valahol érthető alkalmazkodás a különböző élethelyzetekhez, de néha egészen rémisztő módon nincs köze egyik énünknek a másikhoz.

Újabban egészen sok és extrém ilyen példát láttam magam körül. Durva példa a megcsalt feleséget minden lehetséges módon tutujgató illető, de ennél enyhébb esetek is vannak.

Némileg önvizsgálatra is késztet a dolog, és rájövök, hogy én is tudok egészen sokféle lenni. És az egyik énem köszönő viszonyban sincs a másikkal, pedig mindegyik én vagyok. Mutatok egy arcot valaki felé, másokkal meg egészen másmilyen vagyok. Ez talán nem képmutatás, mert nem másnak tettetem magam, mint ami vagyok. Mindegyik reakció én vagyok. Csak sokféle vagyok. Mindenki lát egy-egy szeletet belőlem, de nem biztos, hogy látja az egész képet, ami én vagyok. A saját fejemben ezért jelenleg elég komplex a kép. Ez zavarba ejtő, ugyanakkor felvillanyozó is, mert azt jelenti, hogy nem lehet egy skatulyába bepakolni.

A gond csupán annyi, hogy ha mások is ilyen sokfélék valójában, akkor hogyan ismerhető ki/meg igazán valaki? És lehetséges-e ez egyáltalán? Vagy elég, ha a nekem járó szeletet megmutatja magából?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.