Persze nem én lennék, ha fegyelmezetten bemennék a könyvtárba, és csakis a szakdolgozathoz szükséges anyagokat hoznám ki. De szerintem abszolút a könyvtár a hibás: miért teszik a gasztronómiát a vadgazdálkodás mellé? Szóval találtam egy Budapest Nagykávéház című kötetet, amit Saly Noémi szerkesztett, és egy rakás derűs tanulmány van benne a XIX-XX. század fordulójának kávéházi aranykoráról, némi kitekintéssel az előzményekre és "utózmányokra" is. Egyszóval egy hely- és kultúrtörténeti izé.

De mennyire szórakoztató izé!

Merthogy a XVI. századtól először csak a főurak és csak otthon iszogattak kávét, vagy néha amikor a törökkel tárgyaltak, de aztán mindenhova beszivárgott ez a jó kis nedű. És mellette szépen kialakult - a polgárság igényeinek megfelelően - a kávéház mint vendéglátóipari intézmény, és vele együtt egy egészen újfajta kultúra.

Amint az a tanulmányokból szórakoztató módon kiderül, a kávéház demokratikus intézmény volt, mindenki járt kávézni, mert kávézni jó. Persze előbb-utóbb kialakultak a különböző rétegek pénztárcájához, illetve világnézetéhez igazodó főbb kávéháztípusok, azonban összességében több volt, ami összekötötte a kávéházi embereket, mint ami elválasztotta őket.

Mindenki itt találkozott, olvasott újságot, szerezte be a híreket, pletykált, kártyázott-sakkozott, vagy egyszerűen csak el akart menekülni otthonról és amerikázott egy kicsit valamelyik sötét sarokban egy pamlagon. A hölgyek eleinte csak férfikísérettel mehettek be, később szeparált termeket kaptak, mígnem aztán hosszas tiltakozások és tiltások ellenére betagozódhattak a normál kávéházi közönség soraiba. (Persze a tiltakozók pont azok közül a himpellérek közül kerültek ki, akik a hölgyeket az "otthon biztonságos melegében" kívánták ugyan megtartani, de maguk igencsak igyekeztek, hogy ne kelljen ebben a biztonságos melegben tartózkodniuk, hanem inkább a füstös kávéházi biliárdteremben lehessenek a cimborákkal.)

E nyüzsgés persze egy jól felépített üzlet köré szerveződött, ahol a kávémérési bérleti jogtól az étkészlet beszerzéséig, a dekorációig és a személyzetig meglehetősen sok mindennel kellett foglalkoznia a tulajdonosnak. A könyv bepillantást enged a tárgyi kultúrába is, ami ugyan egy letűnt kort idéz, de mégis milyen jó rácsodálkozni, hogy a kávéházak aranykorában bizony egyedi nyomású kártyája és művészi gravírozással díszített menütartója volt az egyes helyeknek. Valahogy mindennek megvolt a helye, és mindennek megadták a módját, a vendégnek meg a tiszteletet (kivéve, ha könyvét áruló írónő volt...).

Nagyon jó kis könyv volt, persze a témák nem mindegyike egyformán érdekes, és egyes szerzők sem tudták kellő könnyedséggel megírni, amit akartak, de összességében egy csomó hasznos dolgot tudtam meg, szórakoztató formában. Néha ilyen is kell.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.