Nem nagy szó persze, a Nyugatosok mind alkesz bohémek voltak, és akkor még nem fogalmaztam erősen. Hevesi Andrásról mondjuk én még nem hallottam, de most kiokosodtam. Rövid életű, ezért nem túl termékeny író, de ahogy olvastam a Párizsi eső című könyvét, ez utóbbi nem is akkora probléma.

Vékony kis kötet, a XX. század elején közhelyes élethelyzetet taglal: úrifiú Párizsba megy "tanulni", valójában persze filléres apanázsából próbál zülleni és dorbézolni. Közben meg "keresi az élet értelmét" vagy mi a szösz. Ezek a dolgok nekem mindig is megfoghatatlanok voltak: ha valakinek nincs pénze, ne menjen Párizsba nagyzolni, ha meg pénzes a család (mert "urak"), akkor meg miért akar éhen halni a penészes negyedik emeleti hónapos szobájában. Szerintem vagy-vagy, de annak nincs teteje, hogy játszom a nagymenőt, aztán közben meg alig bírom kifizetni a kifli-tejeskávé reggelit. Eleve ez az expozíció meghatározza az ilyen züllött regényekhez való viszonyomat: elolvasom, néha még tetszik is, de nem tudom elfogadni.

Itt is adott az egyes szám első személyben narráló főhős, a "jóravaló fiatalember", mert persze melyik író lenne annyira őszinte, hogy negatív tulajdonságokat valljon be. Nem, minden fiatalember "jóravaló". Kurvázik, nem dolgozik, nem beszél az anyjával, csak pénzért pumpolja, de ez "mind rendben van". Persze.

Főhősünk tehát teng-leng. Elvileg tanulni ment, persze bölcsész, erre sem lehet mit mondani. Néha benéz egy-két előadásra, de általában másnaposság miatt lemarad róluk, olykor pedig még a könyvtárban is tiszteletét teszi. Mondjuk ott sem dolgozik, csak azon morfondírozik, hogy a szép könyvtárosnőnek bejön-e vagy sem. No comment. Egyébként meg "bohémkodik", de még azt is nagyon-nagyon ügyetlenül csinálja: folyton ráakaszkodik a magyar ismerősökre, akikkel amint leült egy asztalhoz, már nem akar beszélgetni, mert valójában unja őket, viszont a franciák meg gőgösek, és velük nem találja a hangot. Egyszóval totál béna a társasági életben, de erőlködik, és semmit nem tanul a hibákból, amiket elkövet e téren. Persze csajozni is próbál, de többnyire prostikkal van dolga, az egyetlen lány, akibe állítólag beleszeret (mert kb. annyi szenvedély van a fickóban, mint egy döglött halban, szóval amit művelt, szerelemnek nem nevezném), valaki más menyasszonya, ügyes. De még ha ilyen csacskaságokkal lenne tele a regény, az rendben lenne.

De a 140 oldalból kb. 80 egy őrült litván alkoholistáról szól, akivel valami bárban ismerkedett össze, és akinek semmi értelme a regényben. Se vége, se hossza nincs a litván fickó monológjainak, ellenben olyan visszataszító karakter, hogy valami hihetetlen. Ráakaszkodik az emberekre, össze-vissza beszél és sokat, ráadásul folyton kölcsönkér, amit nem ad meg, drága vendéglőkbe hívatja meg magát stb. A cselekményt meg nem viszi előre semmivel. Nem derül ki semmi. Nem mutat rá semmi érdekesre. Csak úgy van.

A hangulatfestés többnyire okés, a stílus rendben van. A cselekmény-szerkesztés az, ami nem működik. Darabos, széteső az egész kötet. Nem rossz, de a jó nem ez. És akkor még ezt a regényt nevezték a kortársak anno "remekmű-gyanúsnak". Pfff. Lehet, hogy nem véletlenül tűnt el a szerző a homályban...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.