Igen, azt hiszem, erre nincsen megfelelő magyar kifejezés: már ez is jelzés értékű. A nők világa c. tanulmánykötetet olvasgattam (szerk: Fábri Anna és Várkonyi Gábor). Felidézte az egyetemi éveket, amikor borzalmas tanulmányokat kellett olvasgatni, és mindenki azzal foglalkozott dolgozatíráskor, hogy meghivatkozza a megfelelő (= a profnak kedves) szerzők műveit, és annyi lábjegyzettel lássa el művét, amennyivel csak lehetett.

Ez a kötet is tele van olyan dolgozatokkal, amelyeket jobb lett volna átadni egy szerkesztőnek, hogy ugyan, nézze már át és javítsa ki a blődségeket, meg nem ártana, ha érdekesen írnák meg, amit írnak, nehogy elaludjon rajta az opponens. De nem tettek így, ezért ha valakinek nem volt épp írói vénája, annak bizony rém unalmas lett a kis szösszenete.

A könyv válogatott tanulmányokat tartalmaz a XV-XVI. századtól kezdve kb. a dualizmus koráig a magyar nők életének tárgyában. Kifejezetten üdvözlendő az ilyen kezdeményezés, elvégre a nők történelemben játszott szerepéről alig-alig írnak valamit a tankönyvek, néha nagy kegyesen megemlítik valamelyik költőnek a szerelmét, meg hogy ja, igen a hülye angoloknál uralkodott egy Erzsébet nevű királynő, de hát ő nem fontos. Az más kérdés, hogy a válogatás néha túlreprezentált bizonyos témákat: amikor már a harmadik tanulmány boncolgatta Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya házasságát, azt hittem, befonom a hajam. Amikor meg nagy bőszen idézgették vagy négy oldalon át a Tripartitumot, szintén, mert felsejlett Béli bácsi arca, ami önmagában még nem baj, de az már igen, hogy a hangját is hallotta, amint a hitbér és a jegyajándék jogi természetét határolja el. :) Na, szóval, nem volt egyszerű a cucc. Viszont voltak jó részek is, pl. érdekes volt a tanulmány, amelyik a reformkortól kezdődően elemezte a színésznők társadalmi helyzetét, sok érdekesség volt benne. A bábák életét és a fritzek uralma alatti viszontagságait taglaló pedig kifejezetten jól is íródott meg. Nem is gondoltam volna, hogy a bábákra ennyire odafigyeltek, de még külön bábaképzők is voltak, saját tankönyvvel meg vizsgabizottsággal, ahol külön gondot okozott, ha a nép egyszerű leányai (akik amúgy simán le tudtak vezetni szüléseket) a nyelvi problémák miatt nem tudtak oklevelet szerezni. Érdekes.

Aztán voltak még nőegyletek, nők a halotti beszédekben, nők a szabadságharc utáni külföldi száműzetésben és így tovább. A legvérlázítóbb az a tanulmány volt, amelyik  a tanítónők helyzetét boncolgatta: a szabály az volt, hogy tanítónő csak hajadon lehet, mert hogy néz már az ki, hogy "hivatását elhanyagolva" saját családot alapít, horribile dictu gyerekei lesznek, így nem lehet betölteni a mások gyerekei nevelésének szerepét. A képlet egyszerű volt: ha megházasodott, elveszítette az állását. Gratulálok. Vagy az, amikor egy képviselőt kifiguráztak a század végén, mert ki mert állni a parlamentben az emancipációért. Szintén zenész. (Pedig csak az ostoba és gyáva férfiak félnek az okos nőktől, de hát ez már minősítse őket.)

Jók az ilyen cuccok, elgondolkodtatják az embert - már azokat, akik olvassák. A többiek meg csak figyeljenek az életben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.