Alessandro_Baricco - az olasz úriember határozottan úgy ír, ahogy szeretem. Kevés szóval sokat mond, félszavakba és odavetett kis megjegyzésekbe egész sorsokat tud beleírni, elképesztően jól. Ahonnan ismerni kell: Selyem c. regénye, ami egy nagyon rövid kis mű, de nagyon sokat lehet belőle tanulni a szerelemről. Nem, nem nyálas. Egyszerűen csak jó.

A mostani regénye, amit olvastam a Történet (Questa storia) című. Főhőse Ultimo, aki szüleinek sokáig egyetlen gyereke, mindaddig, amíg az anyja össze nem szűri a levet egy gróffal, akitől megszületik a retardált öcsi, mint megérdemelt büntetés. Másik hősünk Jelizaveta, de ezt a regény feléig nem is tudjuk. Kezdjük tehát Ultimóval.

Ultimo apja az első, aki a vidéken garázst nyit, abban az időben, amikor az autózás még csak unatkozó milliomosok fényűzése volt, a versenyzés pedig inkább halálos futam, mint sporttevékenység (a regény nyitánya pl. egy őrült verseny leírásával kezdődik, ahol minden második mondatban meghal valaki - az autóversenyzés őskora bizony nem volt vicc).A fiú is teljesen odáig van az autózásért, minden kocsit meg tud szerelni és élvezi is, apja meg büszke a gyerekre. Egy kirándulás alkalmával aztán beleszerelmesedik a versenypályákba, ill. egészen pontosan az út lesz a mániája. Átvitt értelemben is, mivel ezután mindenben azt látja, ahogy élete mint egy út kanyarodik ide-oda, föl-le a különböző nehézségeken és örömökön át. Az út visszatérő elem a regényben.

Egy szép kövér fejezet az első világháborúban játszódik, mégpedig a isonzói csata helyszínén. Ultimo és bajtársai (Capiria, a "kicsi", és az "élnivágyó, alig harmincéves százados) itt találkoznak a kifordított élet mindenféle rettenetével, bűnöket követnek el és néznek végig, jó cselekedeteket hajtanak végre a parancs ellenére és persze folyton szembejön a halál, amit túl kell élni. Szívszorító pl. a kicsi halála, akit végül egy mesterlövész szabadít meg a szenvedéstől, mert egy napig csak sérülten nyöszörög a harctéren, ahonnan nem tudják behúzni a lövészárokba a folyamatos német támadás miatt. Az élnivágyó, alig harmincéves századost pedig dezertálás miatt lövik agyon egy statáriális ítélet után, ami se jogos nem volt, sem életszerű, hiszen mintegy 300 ezer katona adta meg magát, de őket bezzeg nem végezték ki. Valamiért szőkének és kékszeműnek képzelem a századost, egy jófiúnak, aki a körülmények áldozata, és ezt próbálja bizonyítani az apja is, a matematikus, aki egész hátralévő életét annak szentelte, hogy megírja a fia emlékiratait, ill. perújrafelvételt és új ítéletet érjen el a katonai törvényszéknél. Szintén szívszorító.

Amikor a háborúnak vége, a sok katona hirtelen nehezen áll át a civil életre, Ultimo sem tud mit kezdeni magával, ezért később Amerikában látjuk viszont, ahol zongorákat szerel össze, mint ahogy korábban az autókkal tette. Itt ismerkedik meg Jelizavetával, aki orosz nemesi családból származik, és akinek menekülnie kellett a bolsevik hatatolmátvétel után, így most zongoraoktatásból tartja fenn magát. A fiú persze fülig beleszeret, de a lányból annyira kiégetett minden érzést a sok menekülés, nélkülözés, hogy nem ismeri fel, hogy neki is Ultimóra van szüksége, így inkább folyamatosan kínozza szegényt. Naplót ír, ami tele van kitalált történetekkel arról, hogy hogyan "rontja meg" azokat a családokat, amelyeknél tanít (veszíti össze a férjet és a feleséget, csábítja el a ház urát, vagy vesz rá embereket vérfertőzésre, lopásra és egyebekre). A napló tart vagy ötven oldalon át, nagyon élénk és romlott, és csak nagy sokára derül ki, hogy "ja, mégsem volt igaz belőle sok minden" - óriási csattanó.

Csakhogy addigra Ultimo már lelépett, és nem tudni, hová, Jelizaveta pedig később hiába ment hozzá egy gazdag honfitársához, és lett meg mindene, amit csak szeretett volna, utólag rájött, hogy akkor volt igazán önmaga, amikor Ultimóval utazgattak Amerikában, az egyik a zongorákat rakta össze, a másik meg játszott és tanított.

Egy idő után elkezdi keresni Ultimót, de csak a családját találja meg, ahol a fiú hagyott neki egy térképet, amin egy 18 kanyarból álló versenykör található. Ennek nyomán évtizedekig keresi pénzt nem kímélve a világban ezt a versenykört, mert tudja, hogy Ultimo ezzel üzent neki. És aztán roggyant vénasszony korában meg is találja Angliában. Akkor bérel egy pilótát és egy Jaguarral végigmegy rajta. Hosszan élvezi, és átérzi, hogy Ultimo minden egyes kanyarba az élete egy szeletét írta bele - csak neki, Jelizavetának. A végén már az sem számít, hogy soha többé nem találkoztak egymással, mert a versenykör átadta az üzenetet, ebben pedig mind a ketten megnyugszanak a világ két pontján, egyedül.

Nincs happy end, nincs moralizálás, de mégis sok a mondanivaló a könyvben. Sodró lendületű a szöveg, nem lehet letenni, és minden oldalon új érdekességeket találtam. Hogyan lehet ilyen kevés szóval ilyen mélyen leírni jellemeket és sorsokat? Elképesztően jó a fickó. Hogyan tudta elérni, hogy faljam egy háborús regény minden szavát, amikor pedig utálom a háborús regényeket? Olyan atmoszférát tud teremteni, amit senki más. Ajánlom mindenkinek, nagyon jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.