Mindig is mondtam. Ami úgy kezdődik, hogy "New York Times bestseller listáján" szereplő ez meg az, azt szépen ott kell hagyni a polcon. Ahogy nem veszünk Schobert Norbi vagy Havas Henrik könyvet sem. Már mi, intellektuális sznobok. És néha még mi is belefutunk ilyen hibákba...

Ariana Franklin kiötlötte, hogy ő írni fog, és így is tett, csakhogy:  "it's not writing... it's typing." Fogta magát, és kitalált egy XII. századi zsidó lányt, akit megtett afféle orvosnak, egészen konkrétan boncolásokkal foglalkozik a szentem. És persze mellérakott egy XX-XXI. századi modernista körítést, hogy az jó lesz. A lány tanult, felvilágosult, független gondolkodású meg persze feminista. A XII. században... hihető. Én feminista vagyok, de csak V. Woolf szellemében (Saját szoba: kötelező!), és az ilyen álfeminista baromságok egyszerűen idegesítenek. Mikor tanulják már meg az ostoba regényírók, hogy a mai világunkat jellemző szellemiséget egyszerűen nem lehet visszavetíteni a korábbi évszázadokra, mert az hiteltelen?

Szóval Franklin megalkotta hősét, és rögtön regényfolyamot is írt belőle, Mistress of the Art of Death címmel, ami szintén ilyen jó gótos túllihegett izé, főleg ahhoz képest, hogy a sztori maga milyen sovány.

Először a regényciklus egy későbbi részével, a The Death Maze-zel találkoztam, ezt angolul olvastam, és azt hittem, hogy csak azért megy nehezen, mert fáradt vagyok, vagy ilyesmi. De nem. Azért haladtam lassan a szöveggel, mert egyszerűen hullaunalmas volt, darabos és rosszul összerakott, a szereplők jellegtelenek, a sztori ugrált, és nem volt se füle, se farka. Jellemző, hogy nem olyan régen olvastam, de már azt sem tudom, ki volt a gyilkos.

Ja, merthogy nyomozós a cucc. Sorozatgyilkosos. (Naná, hogy a kis szöszitől kaptam, de tudtuk eddig is, hogy vérszomjas...) A CSI-láz betörése a történelmi regényekbe szintén a középkori feminizmushoz hasolníthatóan éleszerű...

Ezúttal egy magyar darabja került a kezembe, de ez se volt sokkal jobb. Itt jöttem rá, hogy ez a némber tényleg nem tud írni. (És mégis keres vele! Elképesztő! Én is bestselleríró akarok lenni, anyu!) Az, hogy egymás mellé írunk szavakat, még nem jelent szövegalkotást, pláne nem regényírást, könyörgöm! A történet esetlen, a karakterekben nincs semmi tűz, laposak, mint a deszka, a nyelvezet bárdolatlan, az elbeszélői stílus meg következetlen, és össze-vissza ugrál. Ebből aztán nem sülhet ki semmi jó, és tényleg nem!

A sztori Cambridge-ben játszódik, ahol gyerekek tűnnek el egyre-másra, és borzalmasan megkínzott kis holttesteik később a folyó mentén kerülnek elő. Kitör a pánik, jó kis boszorkányüldözős középkori szokás szerint egyből a zsidókat okolják, ami kb. a könyv egyetlen hiteles mozzanata, hiszen ilyen tényleg volt.

Hősnőnk, az igen hosszú nevű Vesuvia Adelia Ortiz... stb. Aguilar a király parancsára munkához lát, és társaival együtt megpróbálja kideríteni, hogy ki a gyilkos. Kísérői egy arab eunuch, egy zsidó nyomozó, meg a király egyik adószedője, akivel később persze egymásba is gabalyodnak. (Ez a fickó az egyetlen kicsit is használható karakter, bár bődületesen lányosan gondolkodik néha, ami szintén a romantikus lelkű regényírónők általános hibája szokott lenni. Ugyan melyik hím szokott elgondolkodni azon, hogy megbántott egy nőt, vagy hasolnók. Bah!) Ja, meg van egy büdös kutya is, amelyet persze később jól megölnek, bár legalább gyorsan meghal a szerencsétlen, nem úgy, mint a labirintusos regényben a szegény, megfőzött macska. R.I.P.

A regény persze iszonyat hosszan kanyarog, mint a Tisza az Alföldön, és úgy tűnik, nem jutunk el sehova, de azért találkozunk gyanús keresztes lovaggal, gyanús zsidóval, nem gyanús apácákkal, egy rakás helybélivel, akiknek orvos kell, meg persze papokkal, és a király embereivel is. Nyomozás közben kevés nyomot találunk, és inkább csak a véletlenen múlik, hogy a végén persze szó szerint belebotlik hősnőnk a gyilkosokba, merthogy többen is vannak, és most lelövöm a poént: egy pszichopata keresztes és egy pszichopata apáca szado-mazo-pedo borzalmaiban tocsogunk, ami nagyon fincsi lehet annak, aki szereti a vért meg a sikolyokat, én nem csípem ezeket a részeket. De legalább a végén jól meghaltak a gonoszok is. :)

És persze kedvenc klisém: a mostani nyomozós regényekben törvényszerű, hogy a főhős maga eredjen pszichopata sorozatgyilkosok után, és vesszen el azok titkos pincéjében/barlangjában/házában/szigetén, ahol esélye sincs rá, hogy valaki megmenti, merthogy persze a gyilkos általában elfogja, kikötözi és jól elkezdi kínozni, az a hülye akkor meg már persze buzgón imádkozik, hogy juj, valaki mentse meg. NEM KELLETT VOLNA EGYEDÜL UTÁNAMENNI, VAZZE! :) Úgy bírnám, ha egyszer egy ilyen hősködő hőst valamelyik író ki merne nyírni, már csak ilyen "csakazértis" alapon. Nagyon megérdemelné már az irodalom ezt az igazságszolgáltatást. Eszetekbe jutott már, hogy Poirot-val, Columbóval soha nem történt ilyen? Mért? Mert ésszel éltek...? :) A mostani cuccokban ez nem divat, itt hősködni kell, aztán várni, hogy majd csoda történik. Bár elmaradna néha a happy end. (Cinikus disznó vagyok, tudom.)

Nagyon nem javaslom Ariana Franklin olvasását. Inkább nézek vmi mást, amit ajánlhatok Nektek, jó? Addig is tessék a cím szerint eljárni! :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.