Jane-tiszteletköröm utolsó epizódját Virginia_Woolf szolgáltatta, aki Saját szoba (A Room of One's Own) című filozofikus esszéjével meglehetősen sokat tett a feminista értékek elfogadtatása terén.

A könyv egy olyan előadáson alapul, melyet felkérésre A nők és a regény címmel tartott meg a szerző, és később ezen előadás anyagát bővítette egy kis kötetet kitevő esszévé. A bővítés főleg a narrációt érintette, nevezetesen az alapgondolatokat "sejtfallal és kötőszövettel" látta el, hogy ne legyenek olyan tömények. Ez a narráció egyfajta képzeletbeli, de életszagú háttérsztori, csupa olyannal, hogy "... és akkor odamentem a polchoz és levettem onnan XY professzor munkáját" stb. Ezt egy picit itt-ott erőltetettnek éreztem, hiszen az efféle kiszólások lehetnek nagyon szórakoztatóak is, ugyanakkor egy ilyen műben mesterkéltnek is hathatnak, jóllehet, Woolf sok helyütt kifejezetten kellemes humort visz beléjük (pl. amikor megemlíti, hogy vannak olyan jólelkű emberek, akiknek még az amúgy rémes desszertnek mondható aszalt szilván is megesik a szívük). De még ennek ellenére is - ezek fölösleges körök.

A lényeg ugyanis inkább az, amit alapréteg képvisel, nevezetesen a női írók, ill. általában a női művészek, és még általánosabban a nők helyzete a szerző jelenében (1920-as évek), ill. visszafelé haladva az időben.

Woolf ugyanis, amikor elkezd töprengeni a címen (A nők és a regény), elkezd azon tűnődni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak egyáltalán: nők által írt, nőkről írt, vagy milyen regényekről kellene itt neki előadnia? És a tűnődés egyre messzebb vezet: mit írnak a nők, hogyan írnak a nők, mióta írnak/írhatnak, miért írnak stb.

És a nők és az alkotás kérdéskör óhatatlanul egyre messzebb viszi a tulajdonképpeni témájától, mivel menthetetlenül szembesül a történelmi tényekkel, amikor számba akarja venni a regényírással vagy eltáltalában művészi alkotással foglalkozó nőket.

Meg kell állapítania eközben, hogy jószerével a XVIII. századig szinte egyáltalán nem tudtak érvényesülni a nők a művészet területén, lettek volt légyen bármilyen tehetségesek is adott esetben - ez soha nem derülhetett ki. Kedves metaforával él: mi lett volna, ha Shakespeare-nek lett volna egy bátyjához hasonlóan tündöklő tehetségű húga, akit nevezzünk mondjuk Judith-nak. Ha ő ugyanúgy elindult volna Londonba, vajon milyen eredményt ért volna el? Nyilvánvalóan semmilyet: kinevették, megvetették és lekurvázták volna, mígnem aztán el is tűnt volna a színről igen-igen gyorsan és dicstelenül.

De ugyanígy jártak el minden más nőnemű lénnyel is, aki arra merészelte volna ragadtatni magát, hogy a neki rendelt körből ki akart volna törni - nagyon kevés kivételtől eltekintve.

Általunk kevésbé vagy egyáltalán nem ismert angol (és más) szerzők példáit felhozva Woolf könnyedén le tudja vezetni azokat a társadalmi okokat, amelyek miatt a nők sokáig teljesen ki voltak szorítva az irodalom területéről. Nagyon kevés kivételtől eltekintve a nők iskoláztatását a patriarchális társadalom nem tartotta sokra, melyből következően könnyű volt a mesterséges tudatlanságban tartott "gyengébb nemről" azt állítani, hogy teljesen alkalmatlan az alkotásra, vagy bármilyen szellemi teljesítményre, hiszen "minden szempontból alacsonyabbrendű". A nők életét behatárolták és szorosan szabályozták (menj férjhez, szülj gyerekeket, támogasd a férjed és maradj csöndben), a kalitkából pedig majdhogynem lehetetlen volt kitörni. Aki mégis megpróbálkozott ezzel, neadjisten, még valamennyire sikerült is neki, azt kinevették, és a társadalom megvetése ellenében kellett léteznie, támogatásról vagy elfogadásról szó sem volt!

Bár csak a háttérben, de ott van azért az is, hogy a nőket teljesen bezárták az otthonaikba, a családi tűzhely mellé, ami azzal járt, hogy nem dolgoztak és így - a kiváltságos felsőbb osztályok tagjaitól eltekintve - saját jövedelemmel nem rendelkeztek. Ez óriási gazdasági függésbe taszította őket férjeikkel és családjukkal szemben, ami nyilvánvalóan szintén a szellemi individualizációjuk ellen hatott. (Megjegyzendő, hogy Woolf is pontosan olyan típusú "jó családból való angol úrilány" volt, ahol a férfiak dolgoztak, a nők pedig a szalonban várták őket haza a teával, tehát általánosságban mondva nem rendelkeztek hivatással. Ez alól Woolf és nővére lett kivétel, akik mindketten a művészetben találták meg hivatásukat, de egyéb ilyen példáról a környezetükben nem tudunk.)

Megkapó, ahogy a felhívott példák kapcsán együttérez a letűnt korok női szerzőivel, hiszen mindannyiuknak hasonló nehézségekkel kellett megküzdeniük azért, hogy alkothassanak. Többször is, bár nagyon finoman, utal rá, hogy még saját korában is ez a helyzet, hiszen épp akkortájt parafrazáltak egy régi keletű bon mot-t egy kortárs zeneszerzőnőre, melyet korábban az írónőkre használtak: "olyan, mint a táncoló kutya. Nem jó, amit csinál, de megdöbbentő, hogy egyáltalán képes rá." Ami persze felháborítja, de van annyira jólnevelt, hogy ezt burkolt célzások formájában közölje...

Hogy a nők helyzete miért alakult ilyen lehangolóan az életben egyáltalán és a művészetben pedig különösen, arról hagyjuk vitatkozni a történészeket. Annyi azonban biztosra vehető Woolf értelmezésében, hogy a nőknek az alkotáshoz két dologra van szükségük: pénzre és saját szobára.

Az első nem igényel különösebb magyarázatot, hiszen a gazdasági függés másoktól természetes gátja az önálló cselekvésnek, gondolatok kifejezésének, és a művészi alkotásnak. Nyilvánvalóan nem volt véletlen, hogy sokáig, nagyon sokáig csak a középosztálytól felfelé lehetett bármiféle halvány esélye arra egy nőnek, hogy szabadon kifejezhesse művészi törekvéseit, másnak nemigen. Ezek makacs tények.

A saját szoba már több magyarázatot igényel, de voltaképpen ez is nagyon logikus. Az otthonába zárt családanya ugyanis kénytelen folyton-folyvást a családdal foglalkozni. A gyerekek körül ténykedni, intézni a házimunkát, foglalkozni a férjjel, elintézni a bevásárlást stb. Mire mindent rendbe rakott, már nem volt sem ideje, sem energiája arra, hogy mással is foglalkozzon. Sem helye, hiszen az nem volt divat, hogy egy nő "dolgozószobát" kapjon a családi fészekben - micsoda gondolat! Egyszóval: a logisztikai és infrastrukturális lehetőségek nem voltak adottak az alkotáshoz.

Márpedig Woolf abban látja az alkotás egyik feltételét, hogy a művész félrehúzódva, nyugodt körülmények között, zavartalanul tudjon alkotni. És azért kell ismételten megcsodálnunk Jane-t (így Woolf és jómagam is), mivel egész életében úgy alkotta nagyszerű regényeit, hogy soha nem volt saját szobája, vagy egy nyugodt kis kuckója, ahol írni tudott volna. Csak együttérzéssel fordulhatunk felé, tudván, hogy a családi szalonban, vagy nővérével közös szobájában, a többiek elől néha rejtegetve, "suttyomban" írta halhatatlan műveit. Újra és újra csak megdöbbenni lehet azon, hogy ilyen körülmények között volt képes ilyen remek írásokat kiadni a kezéből.

És mi a végkövetkeztetés a fenti szentencián túlmenően? A feminizmus általa felvetett kérdéseire Woolf jólnevelt, elegáns és finom válaszokat ad. Bár előzőleg finom iróniával, de csontig felboncolta az elnyomás kérdéseit, a végkövetkeztetése mégsem az, hogy gyűlölni kell a férfiakat, mert azok évezredekig gyűlölték és elnyomták a nőket. Nem. A helyes válasz az együttműködésben rejlik. Tekintsük egymást egyenlőnek, és mindenki tegye azt, amihez a legjobban ért, így válik mindkét nem az emberiség hasznára.

Csak egyetérteni tudok vele.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.