Másodszor futok neki ennek a témának, mert nem igazán sikerült itt még olyat találni, hogy piszkozat funkció, félkészen meg ugye nem posztolunk ki hülyeségeket, vagy ha mégis, legalább azt állítjuk, hogy azt úgy akartuk. :)

Amiről szó lesz, az a krimiirodalom koronázott királynőjének, Agatha Christie-nek az életrajzan (An Autobiography, magyarul: Életem címmel), amelyre vagy három hete bukkantam könyvvadászatom során.

Be kell vallanom, az általam olvasott Christie-könyvek alapján annyira nem jött be a hölgy stílusa, bár ötletességét és csavaros sztorijait kedvelem. Jómagam inkább a megfilmesített műveiért vagyok oda (Poirot forever!!!!), és mindeddig valahogy úgy gondoltam, nagyon jót tesz neki a dramatizálás, mivel a papírról valahogy "nem jön le" a történet. Lehet, hogy ez csak az intellektuális fanyalgásom, deA.C.  nálam nem működött igazán papíralapon.

Eddig.

Ez az életrajz ugyanis már a legelső oldaltól kezdve magával ragadott, ami csak az igazán jó könyvek sajátja. Egyébiránt szeretem az életrajzokat, még az önéletrajzok is tudnak jók lenni, bár nem könnyű ez a műfaj, hiszen nehéz élvezetes stílusban megírni egy ember életét, amely természeténél fogva nem mindig zajlik érdekfeszítő és érdekes módon. Kevés tehát a jól sikerült életrajz, de EZ  AZ!

Nem igazán akarok itt most senkit az író konkrét életrajzi adataival untatni, hiszen azok megtalálhatók itt: Agatha_Christie, műveinek felsorolása pedig itt. Ami valójában érdekes, azok nem a konkrét tények, hanem AHOGY a tényeket (meg a körítést) előadja.

Az életrajz persze elkezdi a múltban való kalandozást a gyerekkor környékén, milyen családból, milyen körülmények közé születik stb., és már itt egészen csodás Agatha stílusa, mert úgy tud írni a gyerekkoráról (ami minden életrajz leginkább halálunalmas része), hogy érdeklődést kelt, milyen játszótársakat képzelt magának a kertbe, hogy beszélgetett magával kitalált történetek kapcsán stb., ami azért valljuk be, ritkán eladható sztori. És működik!

Ahogy sodródunk vele élete során a testvéri vitáktól kezdve a rokonok leírásán át, cselédproblémákig és anyagi gondokig jutunk, máris egy csomó érdekes témában találkozunk látszólag a műfajtól idegen, de valójában a mű szerves részét képező eszmefuttatásokkal.

Pl. amikor leírja, hogy voltaképpen az "ő korában" a lányok oktatására nem fordítottak valami nagy figyelmet, megdöbbenünk, mivel manapság már elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy bármilyen nembeli gyerek ne vegyen részt az iskolarendszerű képzésben. Ehhez képest Agatha dadusokkal és afféle "nevelőnőkkel" volt kénytelen beérni, mígnem anyja ötletszerűen íratta be ide-oda (szó szerint!), amikor tizenéves lett. Nem is szerzett semmilyen jártasságot semmilyen tudományban, ami elég szomorú. Az persze kiderült, hogy szeret zenélni meg verseket írni, de hát ebből azért nem lettek nagy életkilátásai... Feminista énem ilyenkor roppantul háborog, mert mi lehetett volna belőle, ha tanulhat...? Sose derül ki.

(Különösen érdekes ez élete későbbi szakaszának fényében, amikor már régész férjével a Közel-Keleten vesz részt ásatásokon. Ezeken amatőr régészkedik, merthogy soha nem tanult, ugye, semmit, ellenben érdekli a történelem, a felfedezések, a kultúra, a művészet, és óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem lehetett volna-e belőle több is, mint hobbirégész a férje oldalán, ha lett volna lehetősége tanulni. Ehelyett autodidakta módon, mintegy mellékesen, és férje "segítőjeként" szerepelt ezen ásatásokon, amikor - szintén mellékesen - megírt egy tucat nagyszerű és izgalmas krimit, a helyszín varázsa alatt.)

A neveltetése a tanulás helyett arra irányult, hogy megfeleljen a viktoriánus nőideálnak, legyen beteges, gyenge és törékeny, akit majd a hős férfi megment, ill. menjen hozzá a "végzetéhez", akivel feltétlenül egy olyan társadalmi eseményen fog megismerkedni, ahová a szobalány által 48 centis derekúra fűzve, totál kedvetlenül fog megjelenni. No comment.

Agatha hozzá is ment egy "végzethez", akiről aztán persze hosszú évek után kiderült,hogy mégsem a végzet, mert az igazi nagy ő nem hagyja el az ember lányát egy jellegtelen kis libáért x év házasság után. Szerintem. :) Szóval lehet az ember lánya akárki, bunkó pasi mindig akad... (Nyugodjatok meg, van újrakezdés és 2. sz. férj is, aki ugyan csendben folyton félrelép, de nem lép le.)

Írni emez első férj idejében kezd komolyan, de persze jellemző viktoriánus, elnyomott nő módjára eszébe sem jut, még több megírt, kiadott regény után sem, hogy mást írjon be a nyomtatványok "foglalkozása" rovatába, mint "társadalmilag egyedül helyes" háztartásbeli kifejezést. Őrület! Jó, persze, mindig felmerül a kérdés, hogy mikortól  és mitől lesz valaki "hivatalosan is író", de hát azért ez mégiscsak vicces.

Viccesnek, ugyanakkor ironikusnak tűnhet az is, hogy mindössze a második világháború előtt-alatt volt egy ideig saját dolgozószobája, íróasztallal stb., míg egyébként egész életében az ebédlőasztalon, vagy a mosdóállvány sarkán és egyéb alkalmatlan helyeken körmölte a kéziratokat, ami szintén arra utal, hogy sokáig elfogadta, hogy "hobbiként" és nem hivatásszerűen alkot. Viktoriánus elnyomás, sokadig fejezet. Megdöbbentő egy olyan író esetében, aki évente legalább egy regényt, de néha többet is kiad, ill. színdarabokat és egyéb műveket is ír. Hobbiíró. :)

Már élete delén ír egy kriminológiai szempontból érdekes kis eszmefuttatást, nevezetesen a halálbüntetés témájában. Gyaníthatóan a második világháború kapcsán tapasztaltak miatt elveti a halálbüntetést, mint adekvát büntetési nemet, helyette azonban - paradox módon - mintha egy még brutálisabb dolgot eszelt volna ki. Fejtegetései szerint ui. a halálbüntetéssel nem lehet eredményeket elérni, hiszen semmi speciális visszatartó erőt nem jelent, generálpreventív ereje pedig szintén vitatható. Megoldás: a bűnözőket nem kivégezni kell, hanem a társadalom szolgálatába állítani, pl. azzal, hogy orvosi kísérleteket végezzenek rajtuk. Ebben az esetben ui. társadalmilag hasznos módon "kínozzuk" az elítéltet, aki - ha túléli a tortúrát - megválthatja szabadságát. Óriási elmélet! :) Kis kriminológusként azért vitathatónak tartom az ötletet, de hogy fantázia van benne, az tuti!

Az életrajz legkedvesebb része számomra azonban mégis a "szubjektív emlékezés" témája. Az alapgondolat az, hogy soha nem szabad visszamenni olyan helyekre, ahol egyszer boldogok voltunk. Paradoxnak tűnhet, de nem az. Amikor ui. visszatérünk egy olyan helyre, ahol boldogok voltunk, jól éreztük magunkat, szép emlékeink kötődnek a helyhez stb., óvatlanul belesétálunk a változás csapdájába, hiszen a hely/idő/körülmények/emberek/érzések azóta az emlékezetünkben élő pillanatkép óta már megváltoztak, tehát soha, semmi nem lesz kétszer ugyanaz, és csak elkeserítjük magunkat, ha olyan dologhoz térünk vissza, ami szép emlékként él bennünk.

Van benne valami, nem?

Ugyanakkor megvan a vigasz, hogy ami az emlékeinkben ott van mint nagybetűs SZÉPEMLÉK, az kívül van a világ változásán és senki nem veheti el tőlünk! :)

Nem lövök le több poént, elolvasása KÖTELEZŐ, a könyv borzasztó olvasmányos, humoros, tele van jó kis sztorikkal és vicces kiszólásokkal, egyszerűen szólva: NEM LEHET LETENNI!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.