(el)hallgatás-(el)beszélés
2018.09.23. 10:05
Tompa Andrea (remek interjú itt) Omerta Hallgatások könyve című nagyregényével már szemeztem korábban is, de amikor legutóbb beleolvastam a könyvesboltban, nem tudtam kijönni belőle és haza kellett hoznom. Nem bántam meg.
A regény Romániában játszódik az 1950-es években, négy szereplő kap benne szót, egymás utáni belső monológjaikból ismerjük meg őket, sorsukat és egymás közti viszonyaikat.
Kali, a széki asszony cselédnek szegődik el a rózsanemesítő Vilmoshoz. Nekem ez az asszony volt a legszimpatikusabb, mert ugyan nehéz élet jutott neki, mindig megőrzött valamiféle cselekvő derűsséget, ami segít a nehézségek leküzdésében. Rettenetes házassága és erőszakos férje elől szó szerint világgá megy: elhagyja a faluját és beköltözik Kolozsvárra, ahol beáll cselédnek, mint már fiatal korában is. Annyi különbséggel, hogy már nem lepődik meg sem a nehéz munkán, sem a gazdája szennyes férfi mivoltán. Ugyanolyan lakonikusan számol be arról, hogy a gazdája elcsábította (megerőszakolta?), mint arról, hogy milyen tésztát sütött. Kali nagyon szeret mesélni is, remek történeteket tud, igazakat és meséseket is, mindig mesél, bár tudja, hogy már nem divat és ki fognak halni a meséi. Később teherbe is esik Vilmostól, aki ugyan gondoskodik róluk, de az érzelmi távolság nem áthidalható köztük.
Vilmos rózsa- és egyéb növénynemesítéssel foglalkozó amatőr biológus. Képzettsége nincs, csak sok-sokéves tapasztalata a növénynemesítés terén. Türelmes ember, hiszen kedvencei, a rózsahibridek megtalálásához és stabilizálásához pl. legalább hét évre van szükség. Vilmos szinte észrevétlenül lesz a román diktatúra egyik nagy embere, növénynemesítő állomást "kap", hogy vezesse, tevékenykedjen benne kedvére. Persze ennek ára van, hiszen így nem tud a saját kertjével foglalkozni, a kétkezi munka helyett pedig, amit annyira szeret, egyre csak tanít az egyetemen, illetve a Stáció munkatársait irányítja. Az ő szájába adja a szerző a diktatúra történetét, ami néhol unalmas, néhol nem, de mindenképpen tanulságos. Hálátlan a szerepe, mert nagyon tudatlannak mutatkozik a diktatúra térnyerésével kapcsolatban. Minduntalan olyanokat mondogat, hogy ő nem foglalkozik politikával, de menni kell a gyűlésbe, ha menni kell, hát menni kell. Azért ez nem egészen így van. Inkább szándékosan fordítja el a fejét a kellemetlen dolgokról, végül pedig már saját magáról is, mert a behódolása olyan mértékű, hogy meg sem lehet különböztetni a valódi kommunistáktól. A hatalom kiszolgálója, közben meg azt hiszi, hogy önálló, boldog élete van. Nagyon taszító személyiség, mert értem én, hogy meg kell alkudni néha a körülményekkel, de amikor pl. a barátját, Lalit is több évre bebörtönözték, mint a rendszer ellenségét, pedig egyszerűen csak értelmiségi volt, akkor sem bírta elhinni, hogy a rendszer rossz, és inkább még azt gondolta, hogy Lali csinált valamit rosszul. Magánéletéről többet mond el a többi szereplő, mint ő maga. Neki csak "nagy természete" van, azaz megdönt minden nőt, akit meglát, de érzelmileg nem kötődik senkihez. Egy nihil az egész ember, csak épp a rózsáiba szerelmes.
Vilmos 2. sz. nője Annuska, egy szegény hóstáti lányka, akinek szintén nehéz az élete. Anyja korán meghalt, nővére apáca lett, később pedig eltűnt, apja egy erőszakos részeges alak. A lány egyedül műveli a családi földeket, zöldséget termel és árulja a piacon. ebből élnek. Vilmos szeretője lesz, de tudja, hogy nincs jövője a dolognak, hiszen a férfi évtizedekkel öregebb nála, ráadásul nem is az a nősülős fajta, csak a virágok érdeklik. Annuska a halott édesanyjával beszélget legszívesebben, meg persze az állatokkal, növényekkel, hiszen társai nincsenek nagyon. Nemigen van senkije, akihez szóljon, hát, beszél akivel tud.
Az utolsó szereplő Eleonóráé, Annuska nővéréé, aki apáca volt. A rendek feloszlatása után is összejárt a nővérekkel, aminek eredményeképp hazaárulásért koncepciós perben elítélték őket. Volt, akiről soha többé nem is hallottak, miután kényszermunkára vitték az ítélet után. Eleonóra (azaz Rózsika) viszont kegyelemmel szabadult hat év után, persze betegen, megtörten, de lélekben továbbra is Krisztus jegyese maradt. A börtönbeli történéseket a szabaduláskor aláírt omerta (hallgatási) fogadalom miatt nem mondhatná el senkinek, de Annuskának mégis beszél róla. Nem mond el mindent, de amit igen, vagy csak sejtet, az épp elég ahhoz, hogy felforduljon az ember gyomra. Pl. pszichikai és testi erőszak megjelenései, a betegségek, a kínzások, az éhezés, a foglyok ideológiai "nevelése", még a börtönbüntetés után is. Nem amnesztiát kapsz, csak kegyelmet, nem kell többet börtönben lenned, de jelentkezz havonta a rendőrségen, írd fel, kikkel találkozol, hol fogsz lakni, mit dolgozol, de emberek között nem dolgozhatsz, mert hazaáruló vagy és nem lehet téged emberek közé ereszteni, hát úgy vigyázz. Hátborzongató.
A könyv rettenetesen tömény, lassan lehet csak olvasni, mert mind újabb és újabb nehézségek tűnnek fel az életben. Nem csak a diktatúra tudja elnyomni az embereket, hanem egymást is kínozzák, ez főleg Kalinál látszik, akit pl. megvet az egész falu, mert elhagyta az urát. Azt bezzeg nem nézte a falu, hogy az ember verte, erőszakolta, kocsmázott, elitta a pénzüket, stb. Az biztos rendben volt. A hallgatások és elhallgatások könyve ez, nincs benne egy épkézláb monológ szinte végig a hatszáz oldalon. Belső monológok ezek, hiszen ki hallgassa meg azt, akit nem hallgat meg senki, kinek mondja a bajait, ha nem magának? A szereplők sorsa ugyan összefonódik, de mégsem egyformán domborítják ki az emberi kapcsolataikat. Más hangsúlyok vannak mindnél. A nők áldozatok itt és mégis van bennük valami továbbélésre ösztönző erő. Vilmos meg ugyan megalkuvásaival együtt sikeres ember a diktatúrában is, de olyan üresszívű, hogy semmi sajnálatot nem éreztem iránta.
A regény nyelvezete különösen tetszett, főleg az erdélyi kifejezésekkel, meg azzal, hogy minden szereplőnek saját szóhasználatot kreált a szerző. Nagyon eltalálta a hangokat. Nehéz könyv volt, de sokat tanultam belőle. Mennyire nehéz felismerni a történelmet, amikor ott van melletted. Milyen nehéz megszólalni, ha nincs, aki meghallgasson. Vagy ott van valaki, de nem hall meg mégsem. Mit nem lehet elmondani még a legközelebbi szeretteinknek sem. Hogy éli túl az elme, amit nem lehet.
Szerző: Zendrajinx
2 komment
Címkék: magyar regény történelem erdély háború társadalom béke diktatúra írónő XX század
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
