Patricia Gucci roppant egyszerű című életrajzi ihletettségű könyve, a Gucci volt ma soron. Előrebocsátom, hogy nem vagyok divatmániás, tehát nem azért olvastam el a könyvet, mert annyira érdekelne a divatvilág. Inkább mert szeretem az életrajzokat és a csavaros történeteket. Még jó, hogy ez utóbbi volt a motiváció, mert a divatvilágról elég keveset tudtam meg a kötetből. Nem is baj.

A történet Aldo Gucci, a híres divatcég felvirágoztatója köré szerveződik. Az apja által alapított családi vállalkozást nemzetközi lánccá tette, nem kevés munkával és kitartással. A könyv mégsem erről szól, hanem arról, ahogy Aldo, az ötvenes sikeres üzletember hogyan ismerkedik meg a 18 éves olasz szépséggel, Brunával, aki törvénytelen gyermeket szül neki, Patriciát, azaz a szerzőt. Aldo ekkor már nős, felnőtt gyerekei vannak, és egyáltalán nem óhajtja felborítani a családot a szeretője miatt. Ellenben szépen berendez egy életet arra, hogy ingázik a két családja között. Ez így kb. mindenkinek meg is felel, vagy legalábbis elfogadják, hiszen ebben az időben (1970-es évek) Olaszországban nincs válás. Sőt, a házasságtörést börtönnel büntetik. Igazi középkori állapotok uralkodnak. (Itt azért jogtörténetileg is el kellett gondolkodnom.) Mivel azonban Aldónak rengeteg pénze van, meg tudja oldani, hogy 2. sz. családja ne legyen annyira szem előtt: Angliában vesz nekik házat, majd utazgatnak, a gyereknek előkelő iskolák jutnak stb.

Az életrajz két nagy egységre bontható: hogyan nő fel Patricia egy ilyen diszfunkcionális családban, illetve arra, ahogy Aldo élete utolsó éveit igencsak megkeserítik az árulások és ármányok a családtagjai részéről. Az első részben a szerző inkább azt ecseteli, hogy ő hogyan látta a dolgokat, kevésbé tudjuk meg, hogy a szülei hogyan élték meg ezeket az éveket. Apja ugye ekkorra már halott, anyja pedig nem szeret a múlt személyes élményeiről beszélni. A kislány úgy nő fel, hogy nem látja együtt a szüleit, vagy csak alig-alig, és később úgy csodálkozik rá, hogy más családokhoz képest az övék a furcsa és nem fordítva. A dadáról pl. azt hiszi, az a mosolygós anyukája, míg az igazi a szomorú anyuka az, aki a szobájában epekedik az apja után és nem érdekli a gyerek. Persze, mondhatnánk, hogy "minek szül az ilyen nő gyereket", de mindenkiről ugye utólag derül ki, hogy jó szülő-e, akkor meg már késő. Bruna nem az anyák gyöngye, mondjuk így finoman. Persze nincs könnyű helyzetben: képzetlen, egy erőszakos vőlegény elől szinte bemenekült az Aldóval való kapcsolatba, ahol azonban fiatalsága és pénztelensége miatt egyaránt kiszolgáltatott a sikeres, nagyvilági férfinak. Később még inkább azzá válik, hogy megszüli törvénytelen gyermekét, akivel nem is mutatkozhat olasz utcákon, mert óhatatlanul nyomozni kezdenének utána. Azért itt egy kicsit felvetődik a felelőssége: nagyon kényelmes ugyanis azt mondani, hogy hű, hát egy nős emberrel van viszonyom, amiből született egy kislányom, és ezért nem mehetek ki az utcára sem, mert börtönbe kerül a pasim... És akkor mi van? Azért már elbújunk és soha nem akarunk csinálni semmit? Mintha mással ilyesmi nem esett volna meg akkoriban. Költözzön el, kezdjen új életet, dolgozzon, valami. De ez a teljes függőség, amibe saját magát beleejtette? Rémes. Vagy csak borzasztó kényelmes volt, hogy egy gazdag fickó a tenyerén hordozza és szigorú, rideg apja helyett apja lett. Bruna később is többször is olyan passzív hisztérikának tűnik fel, ami komolyan felveti azt a kérdést, hogy nem szorult volna-e segítségre.

Aldóról kevesebbet tudunk meg, hiszen ő nem nagyon volt jelen a kiscsalád életében. Bár amikor igen, az mindig ünnep volt számukra. Az üzletember folyton utazott, boltokat nyitott és ellenőrzött, jött-ment, intézkedett, közben pedig néha meglátogatta Brunáékat. Épített egy birodalmat, ami aztán rádőlt. A könyv második része erről szól, nevezetesen a családtagjai árulásairól: kigolyózták az igazgatótanácsból, részvényeit el kellett adnia vagy részvénycsomagjaival visszaéltek a gyerekei stb. A végén még büntetőeljárás alá is helyezték adócsalás miatt és lesittelték. Persze semmiről nem tudott. (Ez azért kicsit homályos volt és nem is tűnik igaznak.) Megtört szívvel halt meg, miután elárulták a legközelebbi családtagjai. Nagy tanulság ez arra nézve, hogy családi vállalkozásból soha ne csinálj nemzetközi láncot, mert nem fog működni. Valahogy ilyen keresztapás volt az egész nekem, hogy a család és az üzlet ennyire összefonódott: nem egészséges dolog. Hiszen attól, hogy a fiad, még nem biztos, hogy jó lesz igazgatónak. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a nőket teljesen háttérbe szorították, pl. nem örököltek üzletrészt. Mi van? Akkor most a gyereked vagy sem? Ja, azért, mert lány, fogja be a száját és mosolyogva nézze, ahogy kisemmizik? No comment.

A könyv ennek ellenére elég érdekes volt, hiszen nagy időszakot ölelt fel, és ebben a családtörténetben tényleg volt is muníció, viszont nem lettem belé szerelmes. Az utolsó száz oldal pedig kifejezetten nagyon-nagyon vontatottra sikerült, ami egyáltalán nem tett jót az arányoknak. Értjük, igen, Lear királyos drámát szerettek volna belőle kerekíteni, de igazából inkább egy sikerületlen védőbeszéd volt valaki mellett, aki talán meg sem érdemelte. Hagyjuk ezt. Egy jobb szerkesztő ide is elkelt volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.