Mindössze száz oldal, írta Karen_Blixen (ismerni kell: Out of Africa, ha eltekintünk a buziarcú R. Redfordtól, a sztori jó), aki későn kezdett írni, de annál jobban.

A sztori egyszerű: egy vén fösvény milliomos elhatározza, hogy élete alkonyán valóra vált egy történetet, ui. annyira üres és nyomorult az élete, hogy se kutyája, se macskája, se gondolatai, vagy bármije azon kívül, hogy pénzt csinál és az üzlettel foglalkozik. Nem szereti senki, nem beszél senkivel, semmilyen célja nincsen, egyszóval egy üres ember. Az egyik alkalmazottját ráveszi arra, hogy egy matróztörténetet váltsanak valóra, mondván, akkor mégiscsak tett valamit az életben.

A történet lényege annyi, hogy egy szegény matrózt leszólít a kikötőben egy gazdag öregember, aki meghívja magához, megvendégeli, ad neki öt guinea-t, és még a fiatal, szép feleségét is kölcsönadja neki éjszakára, mondván, nem lenne baj, ha gyereket csinálna az asszonynak, mert az neki eddig nem sikerült, és vagyonát a kapzsi rokonok fogják örökölni. A matróz teljesíti a megbízást, majd reggel távozik.

És ezt a történetet a világ minden tengerésze úgy meséli a többieknek, meg bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, mintha igaz lenne, az öreg pedig el akarja érni, hogy legalább egyikük (akivel megtörténik), tényleg igaz történetként mondhassa el.

Az öreg alkalmazottja meg is szervezi a dolgot, sikerül kerítenie egy "bukott", de aránylag rendes lányt, aki vállalja a dolgot, ill. sokadik próbálkozásra megvan a matróz is - naná, elég béna a gondolat, hogy leszólít a kikötőben valami öreg, hogy ad pénzt, ha vele mész, ki ne gyanakodna?

Csak amikor emberekkel játszol, furcsa dolgok történhetnek meg. A lány kétségbeesésében mond csak igent, mert családja tönkrement, ő meg egyik szeretőtől a másikig sodródik, de igazából sehol nem találja a helyét, színésznő szeretne lenni Párizsban, de sejtjük, hogy oda nem fog eljutni sohasem, és egyre csak síratja az elveszett gyermekkori biztonságot és boldogságot. A matróz sem kevésbé sérült lelkileg, hajótörésből tért éppen vissza, ahol egy évig egy elhagyatott szigeten élt, ahol nem volt senki, csak ő, nehéz visszaszoknia az emberi társaságba, de amúgy sem nagyon találja a helyét a tengeri hajózás világában, mert ő csak szeretne hazamenni Dániába és békésen hajózgatni, ahogy az apja meg annak az apja meg annak az apja. Ja, és annak ellenére, hogy egy behemót felnőtt fickó, még szűz. Ellenállhatatlanul aranyos.

Szóval ezek ketten "megcselekedték, amit megkövetelt a haza", vagyis inkább a vén fösvény, de felülemelkedtek az öreg rémes indokain és valahogy egészen összerázódtak közben, aztán reggel úgy váltak el, hogy örökre emlékezni fognak egymásra. (Naná, ki felejtene el ilyen beteg sztorit? Ilyen csak egyszer fordul elő egy életben...)

Reggelre az öreg meghal, abban a boldog tudatban, hogy teljesítette a küldetést, valóra váltott egy történetet. Mennyire kell szánalmasnak lenni ahhoz, hogy ez legyen élete egyetlen értelmesnek gondolt cselekedete? Elképesztő. A két kis szerencsétlen hőse sokkal emberibb és valóságosabb, még a maguk esendőségében is, hiába, attól, hogy szegények, még nem kevesebbek. Ill. inkább az öreg nem több attól, hogy vagyona van.

Elgondolkodtató, sodró, kevés szóval sokat mondó, amit imádok, egyszóval a könyv pöpec. És a tanulság? Ne a pénzt hajkurászd, hanem maradj ember. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.