Karen Joy Fowler: A Jane Austen könyvklub c. könyvét minden bizonnyal csak Jane neve miatt vettem le a könyves bolt polcáról, mivel ismeretlen írók puhafedeles, jellegtelen, ráadásul borítójukon a "bestseller" kifejezést is tartalmazó könyvei többnyire taszítani szoktak. Intellektuális sznobizmus: ha többmillió embernek tetszik, az nem garancia, hogy nekem is tetszeni fog, sőt, inkább az ellenkezője szokott bekövetkezni. Ilyen vagyok.

A címbeli marketingfogás célja minden bizonnyal az volt, hogy Jane tisztelői figyelmét megragadja a könyv, és megvegyék. Hatásvadász, olcsó, de bejön. Aztán vagy jön a csalódás, vagy nem. Itt igen, mivel Jane pusztán marketingfogás ebben az esetben, a könyvben vajmi kevés szól róla, bár ezt a tényt a cselekmény makacsul tagadni látszik.

Az alaphelyzet szerint ugyanis hőseink: Jocelyn, Bernadette, Sylvia, Allegra, Prudie és Grigg könyvklubot hoznak létre azzal a céllal, hogy Jane könyveit megvitassák, kinek mi tetszett, mi lehetett a mondanivaló, milyen a szereplők jelleme stb.

A résztvevők vegyes képet mutatnak, nemben, korban, hozzáállást tekintve is.

A klub ötlete Jocelyn-tól származik, ő gyűjti maga köré az embereket, és tartja össze az igencsak vegyes társaságot. Jocelyn életvidám, örökmozgó, tele van ötletekkel, sziporkázik, nyüzsög. Kutyatenyésztéssel foglalkozik, nincs családja, mert soha nem ment férjhez, ezért igyekszik mindenféle hobbikkal elfoglalni magát, köztük a könyvklubbal. Évtizedes barátság fűzi a csoport másik tagjához, Sylviához, ami 11 éves korukban, egy gyermektáborban kezdődött, és azóta is lankadatlanul tart, "jóban-rosszban", töretlenül. Irigylésre méltó ez a barátság, hiszen ki ne szeretne ötven körül szétnézni maga körül, és látni, hogy jé, a legjobb barátom még mindig itt van, évtizedek óta, és ugyanúgy számíthatok rá, mint mindig? Én szeretnék. Számomra úgy tűnik, hogy kettejük barátsága képezi az egész regény tengelyét, mert minden erre épül, az életük, a további barátságaik, a könyvklub. Annyira súlypontot képez az ő barátságuk, hogy néha úgy tűnt, mintha a többi szereplőt csak az ő hangsúlyozásukra rajzolták volna melléjük, mintegy "kiegészítés" gyanánt.

Sylvia kicsit kiegyensúlyozottabbnak tűnik Jocelynnál. Férjhez ment ahhoz a Danielhez, aki tinikorukban még a barátnőjével járt, és három gyermekük született, köztük a szintén könyvklub tag Allegra. Csinos, rendezett életet élt, mígnem a regény elején 32 év házasság után ez a nagyszerű férj elhagyja őt. Jocelyn és a többiek igyekeznek tehát felvidítani, és programokkal "ellátni", már amennyire lehetséges, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy nehéz időszakon megy keresztül.

Allegra harmincas, csinos, leszbikus lány, akinek a jelenléte nekem kicsit furcsa, elvégre melyik lány jár egy társaságba "bulizni" az anyjával? Ez azért nem egészen normális, még ha "csak" egy könyvklubról is van szó. Allegra szereti a veszélyt, akár rossz kapcsolatok, akár ejtőernyőzés formájában, amit persze nem néznek jó szemmel a körülötte élők. A regény hátterében ott van Corinne, a barátnője, akivel hol szakít, hol megint összejön, csak ő tudja, miért. A többieknek ez persze nem tetszik: "túl kéne tennie magát végre Corinne-on" - gondolja az egyik "okos". "Túlteszi magát": milyen undorító kifejezés. Mintha a szerelem még annyit se érne és érdemelne meg, hogy az ember lánya legalább vacakul érezhesse magát, ha vége. Milyen elidegenedett és érzéketlen a világunk... Kedvenc felvetésem Allegrától: Charlotte Lucas azért törődik bele a Collinsszal való házasságba, mert titkon leszbikus és olyan szerelmei vannak, amikről még Austen sem tud. Vicces... :D

Prudie szintén fiatal nő, franciát tanít egy iskolában, és általában a leglaposabb társalgást is okoskodó francia megjegyzésekkel fűszerezi, ami mindenkit bosszant. Férjnél van, és elvileg boldog is, ennek ellenére gyakran nézegeti fiútanítványait pajzán gondolatokkal. Ejnye. A könyvklub léte alatt meghal az anyja, ezért néhány összejövetelről hiányzik, majd a többiek őt is igyekeznek a szárnyaik alá venni és felvidítani.

Bernadette vidám öreglány, közel a hetvenhez, de ugyanolyan életigenlő, mint egész életében. A könyv végére - életében immár hatodszor - férjhez megy az igazihoz, aki ezúttal egy Costa Ricán élő ültetvényes öregúr, és nagyon jól megvannak egymással. Mindezt annak ellenére tudja kivitelezni, hogy saját bevallása szerint már jóideje nem néz tükörbe, mondván, minek, már úgyis túl van azon a koron, amikor egy nőt megnéznek a férfiak. Ez is vicces!

És persze ott van Grigg, a társaság egyetlen férfitagja, akit a többiek először fel sem akartak venni a klubba. Jocelyn szedte össze őt is, méghozzá egy szállodában, ahol a férfi egy sci-fi találkozón, míg a nő egy kutyatenyésztői konferencián vett részt. Furcsa a részvétele az összejöveteleken, mivel csak Jocelyn ismeri, és minden szempontból kilóg közülük. Pl. eleve csak a könyvklubban kezdi el Jane-t olvasni, ami már önmagában is szentségtörés egy ilyen helyen. Főként sajnálatot éreztem iránta, hiszen eleve hátrányos a helyzete a csupa nőkből álló társaságban, ráadásul amilyen kis mafla, határozatlan és színtelen figura, nyilvánvaló, hogy céltáblája a többiek piszkálódásának - még akkor is, ha ezek a piszkálódások általában csak gondolatok vagy büntető hallgatás formájában fogalmazódnak is meg, tehát a férfi többnyire észre sem veszi őket.

Itt vannak tehát ezek a szereplők, akik tehát elméletben azért gyűlnek össze minden hónapban egyszer, hogy megvitassák Jane egy-egy könyvét egymás közt. Igen ám, csakhogy a regényben mindenről szó van, csak éppen Jane szorul háttérbe, ami csúnya visszaélés.

Maga a könyklub is végig marginális szerepet tölt csak be, a háttérben marad. Több bekezdést tölt ki az, hogy mit szolgál fel a tagoknak az aktuális házigazda, mint Mr. Tilney és Mr. Dary összehasonlítása, vagy Fanny jellemének boncolgatása.

Ez azért nem kicsit kiábrándító, hiszen ha éppen Jane köti össze a csapatot a szerző szerint. És ha már egy könyv állítólag arról szól, hogy emberek összeülnek és Jane írásairól beszélgetnek, akkor azért az egy minimális elvárás, hogy legalább néhány oldalt szenteljen ennek a témának az író. Nem kell, hogy ez a téma uralja az egész könyvet, nem kell szofista dialógust szőni belőle, de azért Jane megérdemelne annyit, hogy ne csak hangulati aláfestésként említsék a nevét a Syrah és a sajt mellé.

Nagyon ironikus az, hogy ha Fowler nem akarná ezt a "Jane-mizériát" ráerőszakolni a regényre, hanem egyszerűen csak mesélné ezt a sok egymásba gabalyodó életet, ahogy kitalálta, sokkal hitelesebb lenne, és a sztorija úgy is megállna a saját lábán. Ehelyett fog két össze nem illő matériát: a feltűnősködő, "én-mennyire-szeretem-Jane-t" fitogtatását, másrészt pedig önmagában is "fogyasztható" humoros és szórakoztató regényét hat emberről, és összegyűrja őket valami katyvasszá, ahol azzal degradálja Jane-t, hogy mellékszeplővé teszi egy olyan műben, ahová ő nem illik.

Hiszen ez a regény inkább a hat ember életéről, múltbeli és aktuális örömeikről, kihívásaikról szól, mint az irodalomról, apró mozzanatokban jelenik meg nála az öröm és a szomorúság is - ahogy az életben is ez a jellemző. Pl. van abban valami szívszorító, amikor Daniel felhívja az elhagyott Sylviát, hogy valamikor majd beugrana megjavítani a zuhanyt. Persze kit érdekel a rossz zuhany, amikor épp lelépett a férje? Mire a férfi kifejti, hogy ettől még ugyanúgy törődik vele továbbra is, hiszen csak a rossz házasságukat hagyta ott, nem őt, mint embert.

A regény tehát ilyen téglákból épül fel, és kellemes építmény lesz belőle, de azt hiszem, az összhatást eléggé elrontja a könyvklub, ami fölösleges és a cselekményt sem viszi előre. Jobban jártunk volna, ha kimarad ez a mozzanat. Jane-nek amúgy sem kell reklám, olvassuk őt anélkül is, hogy egy névtelen New York-i újságíró erre buzdítana minket, nem igaz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.