Előrehozott szülinapi ajándék gyanánt kedves Zi barátnőm elvitt POSZT-olni, merthogy az jó és nézzünk meg valamit.  Lelkesen részt is vettünk a Tápszínház Sit Down Tragedy c. előadásán a Cella Septichorában mint alter helyszínen, ami nagyon hangulatosnak bizonyult.

A társulatról annyit sikerült netes nyomozás során kideríteni, hogy ars poeticájuk szerint "annyira rossz, hogy már jó" jelleggel akarnak játszani, ami maradéktalanul sikerül is nekik. (Ez most dicséret akart lenni.)

Az előadás - már címéből is sejthető módon - az újabban nagyon felkapott stand up comedy műfajt kívánja egy kicsit megfricskázni és parodizálni, jószándékúan és jóindulatúan persze. A műfaj maga is maradt a stand up comedy, és ezen belül próbálnak néha új irányokba elmenni, de külön művészi értéke van annak, hogy direkt választanak rossz sztorikat, gagyi vicceket stb., így annál meglepőbbek és viccesebbek azok a részek, amelyeknél tényleg a klasszikus, igazi, sírvaröhögős stand up comedy tör elő.

A díszlet a végletekig egyszerű: a közönséggel szemközt, félkörben kirakott székeken ülnek a színészek, kb. 15-20 ember, középen egy mikrofonállvány, és a "konferanszié" (csípőficamos és "arcficamos", dadogós emberke, bűnrossz összekötő szövegekkel) átvezetésével mindenki kap öt percet, amelyben belátása szerinti történetekkel szórakoztathatja a nagyérdeműt.

Nekem picit furcsa volt, hogy az egész társulat csupa férfiból állt, de a témaválasztásban tettenérhető "tesztoszteronon" (pl. hogyan dugjunk meg egy dinnyét a dinnyeföldön) kívül nem volt zavaró a dolog. A sztorik változatosak voltak az avignoni stopolástól Editke, a macska tragikus haláláig ("én aztán még próbáltam vele játszani, de egy hét után szétesett..."), ill. a tökös magyar legény, Jani mennybéli utazásáig (aki picit blaszfémikus dialógusba keveredett magával az Úrral is), és nyilván voltak köztük kevésbé jól kidolgozottak is (mint pl. a hősös fickó, bár őt legalább jó volt nézegetni).

Az egyik sztori különösen érdekes volt, mivel a nonverbális komédia kategóriájába tartozik: a fickó végig spanyolul lökte a dumát, nagyon gyorsan beszélt, és nagy elánnal, de ahogy mondta a sztorit, az elég volt ahhoz, hogy mindenki feküdjön a röhögéstől. (A sztori egyébként arról a "puta" Lourdesről szólt, aki megcsalta őt, de a végén még ének is volt, így kiderült, hogy még a hangja is szép az uruguay-i amorozónak...)

Csak a sokadik szereplő kezdte feszegetni a címet, ill. fejtette ki, hogy szerinte mindenki félreértette a feladatot, és csak ő fogta fel, hogy itt voltaképpen az ülés tragédiájáról kéne beszélni, azaz arról, hogy milyen rém kellemetlen, ha sehogy nem tudunk kényelmesen ülni egy rohadt széken... :)

Nekem nagyon tetszett az előadás, bár egy kicsit egyenetlen volt a történetek színvonala, néhányat simán ki lehetett volna vágni, jót tett volna a darabnak. Nyilván egy társulatban nem egyformák a színészek és nem lehet mindenkinek ugyanolyan jó szövegeket sem adni, de azért egy picit több törekvés nem ártott volna ebbe az irányba. A cél viszont maradéktalanul megvalósult: vidám  és búfeledtető vasárnap estém volt! Grazie tanto, cara!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.