Aztán egy szép napon apukám kézen fogott és elmentünk az iskolába - felvételizni. Kicsit fura, hogy az általánosba felvételiztem, de hát ez egy special hely volt: ének-zenei tagozatos suli, tehát valami készség azért kellett hozzá, hogy ott elviseljék az embert. Szerencsére atyámra ütöttem abból a szempontból, hogy van hallásom (több generációnyi kórista azon az oldalon), úgyhogy nem volt probléma az amúgy igen egyszerű felvételiből, ahol visszatapsoltam meg -énekeltem a későbbi énektanárnőm által előadottakat. Akkor nagyon örültem, hogy felvettek, tekintve, hogy a másik hely, ahová mehettem volna, tesi szakos volt, ami nagyon, nagyon nem tetszett, lévén már akkor is ügyetlen és béna minden fizikai erőfeszítésben. Úgyhogy maradt az ének.

Kicsi volt ez az iskola, mindössze olyan kétszáz körüli volt a létszám, ezért mki ismert mkit, amiben azért volt jó is, szerintem. Sokkal összetartóbbak voltunk, mint később, az még egy igazi kis csapat volt, még ha a csapatban voltak is kellemetlen egyének, mint mindenhol. Ez már csak így van. Anyám szerint bárhová mész, az egy négyzetméterre eső hülyék aránya állandó. És ez így van.

Szóval e helyt lettem piciből nagy, közben sok érdekesség megesett velem, ahogy az már ilyenkor szokás. Hogy mik maradtak meg leginkább? Nézzük csak...

Az uzsonnára kapott vajaskenyér alsós napköziben, amikor ugyan mindig irigyeltem a "hazajárósokat", mert nálunk nem volt otthon anyu/nagyi, aki ebédet főzött volna az iskolás gyereknek, de azért mégiscsak felnőttem azon a kaján is. A menzát mindenesetre utáltam, ált. rémes volt a koszt.

Angéla néni, napközis tanárnő, aki mindig kivitt minket a parkba, vagy az Érsekkertbe (helyi nevezetesség, egy szép park, ideális a gyerkőcök számára napközben, szerelmeseknek este és csavargóknak éjjel, NB. a majális színhelye, a sör-virsli kombinációval), és akinek kövér, de nagyon szép gyűrűkkel díszített kezéért mi lányok ölre mentünk, hogy ki mehet vele kézen fogva a városban. Na, már akkor is olyan aranyosak voltunk, ugye...

Nagyon sírtam, amikor az alsós ofő, Mariann néni elment szülni, ami ugye tanároknál három éves szünet, főleg, ha több csemetét is akarnak. Ott egy kicsit összetört az osztály szíve, mert lám, anyánk elhagyott minket! Nem szép dolog.

Az udvar hatalmas volt, egy része pedig átlógott a szomszédos középsulikba, ahonnan néha átjártak a "nagyok", akik cigiztek meg olyan félelmetesen komoly dolgokról beszélgettek, mint hogy ki kivel jár, meg kit hívott be a "diri" valami balhé miatt. Folyton szóba akartunk elegyedni velük, amiket a napközis tanító nénik nem díjaztak. Amit persze nagy ívben... :)

Felsősként az énekkar volt a legtutibb buli, már akkor is szerettem és azóta is így emlékszem rá, hogy az nagyon nagy volt. A felsősöknek kötelező volt az énekkar, ami a heti négy sima éneken kívül csütörtök délután volt 1/2 3-4-ig, menetrendszerűen, az előtte történt cukor- és csokibeszerzést követően, ami a gasztronómiai ráhangolódás volt az eseményekre.  (Ez a cukordolog egyébként valóságos mítosz volt, ui. eredendően "torkunk védelmében" hivatalosan cukrozhattunk énekkaron, nehogy berekedjünk, ugye. Eszter néni, az énektanár nyilván negróra vagy más gyógybogyóra gondolt eme szabály megalkotásakor, de a valóság az volt, hogy az énekkar előtti egy-két órában az összes környékbeli üzletet kifosztottuk, az óra előtti szólamonkénti sorakozó pedig vad édességbarterba fulladt, és mki tömött zsebekkel vonult be énekelni, és egész végig zabáltunk. Hajh, de szép is volt!)

Az énekkar a felső tagozatból állt, nagyon jó kis műveket vettünk, a hangulat általában jó volt, folyton készültünk valami szereplésre, műsorra, fellépésre, ill. ha nem is készültünk, mindig volt valami "repertoáron", amit elő lehetett kapni, ha valami volt. (Szomorú beugró volt egyszer egy temetés például.) Egyszer-kétszer kórustalálkozóra is mentünk, ami nagy élmény volt, főleg, ha közös dal is volt, mert amikor több száz (ezer?) emberkével énekled ugyanazt harmóniában, az valami nagyon nagy. És szerintem máig minden akkori kórustag (lány) felsóhajt, ha arra gondol, hogy Győrben, a szeminarista fiúk mennyire állati helyesek voltak... (sóhaj)

Egyszer "turnéztunk" is Németországban, az külön élmény volt - az utcán énekeltünk, ahol épp eszünkbe jutott, minden templomban szentes énekeket nyomtunk, és egyáltalán, nagyon nagy buli volt. Egy templomi alkalommal, azt hisem, Münchenben volt, úgy tetszett a műsor egy arra járó (nyilván hibbant) hívőnek, hogy még adományt is kaptunk egy 100 eurós bankjegy képében. Wow! Erről talán még írok, mert ez jó sztori volt.

Általánosban jó gyerek voltam, csak egyszer verekedtem össze az egyik osztálytársnőmmel, de csak megrugdostuk egymást egy picit sorakozónál, és persze már öt perc múlva nem tudtuk megmondani, hogy miért, főleg, hogy egyébként meg jóban voltunk előtte is, meg utána is. Ah, a kis lobbanékony tízévesek! :D

Viszonylag jól is tanultam, nem voltam stréber, de azért megszoktam, hogy mindig ötöseim vannak, és néha-néha felbukkantam az év végi oklevél- és (borzalmas) jutalomkönyvosztáson is. Ezen rémes könyvektől azóta már megszabadultam részint kuka, részint antikvárium útján. (Elméleti kérdés: hogy akarják vkivel megszerettetni az olvasást, ha béna könyveket adnak hozzá?) Ad vocem könyv: annyira azért nem voltam jó, hogy ne tulajdonítsak el egy könyvet az iskolai könyvtárból még negyedikes koromban, ez pedig A bűvös lakat c. mesekönyv, máig megvan vhol a polcon, azt hiszem, de el is évült, meg amúgy is szabálysértési értékhatár, de hát mégiscsak deviáns vagyok valamennyire, na.

Társadalmi életünk akkoriban az udvari játékokban, a játszótereken meg egyéb ilyen helyeken merült ki, mindenkinek volt "legjobb barátnője", amely mindig exkluzív kapcsolatot feltételezett, és amely státusz körül legalább akkora fightok mentek, mint később akörül, hogy ki mert ránézni a másik kiszemelt szívszerelmére. Mai fejemmel egyszerűen felfogni sem bírom, hogy miért nem gondoltunk arra, hogy valakinek esetleg több barátja/barátnője is lehet, és nem kell feltétlenül csak egyetlen és kizárólagos barátságot ápolnia. Mindegy, akkor az úgy volt és kész. Megfellebbezhetetlen gyerekkori szabályok. A legjobb barátnő az szent volt. Ment a klikkesedés is, legjobb barátnős "körök", és ki kit utál, meg egyebek, ill. az egyes csoportok közti olykor kooperáció, olykor diszharmónia pedig állítom, hogy pártokat szégyenített volna meg a sokszínűségével.

Legjobb barátnőm Ági volt, akivel aztán sülve-főve, nem is ragozom, minden ilyen kapcsolat egyforma. Később elköltöztek a családjával, vége is lett a nagy barátságnak. Másik "legjobb barátnőm", bár később ez a kategória vesztett szigorúságából, a nővérem lett, Nóra, vele szintén jól elvoltunk, örökké együtt lógtunk, később a gimiben is. Nővérem repülőzött, lovagolt, biciklizett, kézilabdázott, kosarazott, futott meg minden egyebet, amit én nem. Ő volt az aktív felem, én meg az elgondolkodóbb fajta. Minden könyvet megosztottunk egymással és órákig csacsogtunk hülyeségekről meg kevésbé hülyeségekről. Később hp lett és más hp-kkal kezdett barátkozni, amiből én már nem kértem. Így múlt el ennek a világnak a dicsősége is. :(

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.