Alessandro_Baricco - megint. Ezúttal a Novecento c. regénnyel. Ill. műfajtalan izével, ami leginkább regény(nek látszik). Azért volt érdekes a dolog, mert menet közben rájöttem, hogy ebből film is készült, méghozzá nem is rossz (OK, a főhős pocsék volt szerintem, de maga a film hangulata nagyon tetszett, mert teljesen zakkantan titokzatos volt, Koltai Lajos gyönyörű képeivel, igazán jól összerakva). Szóval egyszerre olvastam és néztem a sztorit, ami új szemszöget jelentett.

Főhősünk Novecento, akit a Virginian nevű óceánjáró gőzös fedélzetén "felejtenek"  a születésekor, valószínűleg kivándorló szülei, akinek csak etetni való szájat jelentett volna. A hajó egyik gépésze veszi magához, egy igazi morc tengeri medve, akiből a kisfiú jelenléte kihozza az apát - igazán aranyos módon. Novecento tehát a hajón nő fel, méghozzá úgy, hogy soha nem teszi ki a lábát a partra sem az európai, sem az amerikai oldalon. Később elveszti nevelőjét egy balesetben, de továbbra is a hajón él, nem kevés fejtörést okozva a kapitánynak, de egy idő után valahogy mindenki megszokja, hogy ott van és úgy él, ahogy él, ezért békén hagyják. Új fejezet kezdődik, amikor Novecento rátalál a zongorára, mint olyanra a szalonban egy este. És: nekiáll játszani rajta, mint aki már évek óta tanulja a dolgot, nem csak ösztönből játszik. Tipikus Baricco-féle cselekményelem: meglepő, életszerűtlen, de ettől különleges. És aztán Novecento lesz a leghíresebb zongorista a világon, éppen csak azok hallhatják, akik felszállnak a hajóra. Merthogy ő ugyan le nem jön. Soha. Ott öregszik szépen a hajóval, teljesen magába fordulva, viszont a sok utastól történeteket szed fel, és gondolatban velük meg Amerikába, ott van a londoni és párizsi utcákon, csak éppen nem akarja őket követni a szárazföldre. Egyszóval egy pszichotikus. De olyan békés fajta. Amikor egy barátja a zenekarból megkérdezi, hogy miért nem akar híres zongorista lenni a hajón kívül is, hiszen mindent megkaphatna, amit csak akar, annyira tehetséges, azt válaszolja neki, hogy fél. Elvégre a zongora klaviatúráján ott a 88 hang, sem több, sem kevesebb, van végük, míg a világnak nincsen, és ettől annyira fél, hogy nem meri elhagyni a hajót. (Azt hiszem, ennek a beteges bezárkózásnak van valami neve is... a Novecentók már a spájzban vannak.) A végén pedig a hajóval hal. No comment.

Érdekes könyv, megint leírhatatlan és furcsa és különös, de azért érdemes elolvasni, mert Baricco roppant szórakoztatóan képes leírni a legőrültebb karaktereket, akikkel biztos, hogy nem szeretnél találkozni az életben, de szabadidődben jól el tudsz játszani a gondolattal, hogy "milyen hülyék az emberek, te jó ég!" És ilyenkor még nevetni is tudsz rajtuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.