Akkor most tengerre szállunk, mert hajózni kell!

A hajós könyvek persze C. S. Foresternél kezdődnek, aki megteremtette nekünk Horatio Hornblowert, A TENGERÉSZT. Aki persze bátor és okos és fifikás és humoros és persze - legalábbis a könyvekből készült tévésorozatban - döglesztően jóképű is, köszönhetően a kimondhatatlan nevű Ioan_Gruffuddnak.

Bizonyára nem könnyű egy összezárt közösség tengeri kalandjaival regényeket megtölteni, hiszen látszólag a világon semmi nem történik velük, csak hajóznak, őrségváltás van, várják a szelet, javítják a vitorlát stb. Az egyszerű matrózoktól meg nyilván nem várhatóak magasröptű filozófiai fejtegetések, amivel elütnék az időt, szóval igazán nem semmi, ha mégis sikerül ebből az anyagból kalandregényt csinálni. Foresternek sikerült, na, ehhez persze kellettek a napóleoni háborúk is, amikor az angol hadihajók vígan portyázhattak a vizeken, és minden szembejövőben zsákmányt láttak.

Patrick O'Brian hajós sorozata (Aubrey-Maturin_series) egészen más stílusú, mint a Hornblower-könyvek. Első nekifutásra azt mondtam, hogy nem annyira összeszedett, mert teljesen más megközelítést alkalmaz a cselekményvezetés során. El kellett olvasnom vagy ötven oldalt, amíg rájöttem, hogy tulajdonképpen ez tetszik nekem!

Egyfajta balladisztikus-rapszodikus stílusú a meseszövése a regénynek, ami nekem nagyon bejövős, mert utálom, ha az író mindent a számba rág, mintha magamtól még azt sem tudnám elképzelni, hogy sárga vagy zöld volt a függöny a szalonban. Ki nem szarja le? Elképzelem, te csak meséljél! Na, itt megkaptam a szabadságot a történet kiegészítéséhez, és ez "bejövős" volt. Szabadon csapongunk, az egyik percben még unalmas szélcsendes hajókázás van, a következő oldalon meg kiderül, hogy két fejezet között hosszabb idő telt el, amiről keveset tudunk meg, azt is csak utalásokból, és ránk van bízva, hogy kitöltsük a tereket. Inspiráló! Egy kicsit olyan is talán, mintha az író nem akarta volna azzal fárasztani magát, hogy elmondja az egész sztorit, amit kigondolt, vagy a történet túlburjánzott és önálló életre kelt, amit aztán így kellett megzabolázni, nem tudom. De működik a dolog.

A sztorit nem akarom elmesélni, elvégre ez egy kalandregény, nincs benne világmegváltás, vagy hasonlók, egyszerűen csak szórakoztat. Ami nekem nagyon tetszett, az a két főhős, a kapitány és a doktor barátságának boncolgatása, ami elég furcsa madár, mivel a zene szeretetén kívül kevés dolog köti össze őket, hiszen annyira mások. Jack Aubrey vidám, hangos, inkább ösztönlény, míg a doki inkább intellektuális, elgondolkodó, befelé forduló típus, de azért két ütközet között vígan eljátszanak valami kis duettet a tiszti étkezdében, ami szerintem roppant ironikus.

Elég érdekes, hogy a kapitány jelleméről közvetlenül (a fejébe, gondolataiba látva) szerintem elég keveset tudunk meg, inkább csak a többiek, főleg Maturin doktor szemszögén, ill. a cselekedein keresztül ismerjük meg. Szangvinikus alkat, szereti az életet, mindene az ambíció, a törekvés felfelé a ranglétrán stb. Inkább csak kapitány, és nem tökéletes kapitány akar lenni (mint a szívemnek kedves, bájosan hiú Hornblower), és túlzott intelligenciát nem fedeztem fel a karakterében, ezért nem tudtam vele azonosulni, mert sem nem okos, sem nem különösebben szerethető, inkább csak esendő, bár néha tagadhatatlanul humorosan adja elő magát.

A regény egyébként jól áll ezen a téren, meglepően sok szellemes megjegyzésre bukkantam benne, még a legváratlanabb összefüggésben is. Megmosolyogtató például az a rész, amikor a kapitány arra gondol, hogy mennyire érdekes, hogy a tengeren, ahol a szokások olyan fontosak az egyszerű tengerészek számára, a vasárnapi istentisztelet-Articles of War felolvasása-esetleges korbácsolás "szentháromsága" mennyire megragadja az emberek lelkét.  Áhítatos, szinte vallásos tisztelettel hallgatják a büntető törvénykönyv egyébként száraz, de súlyos passzusainak felolvasását, ill. hogy ugyanilyen vallásos emelkedettséggel vetik alá magukat a korbácsolás megérdemelt büntetésének, amely így szinte spirituális értelemben átlényegül valamiféle vallási értelemben vett penitenciává, holott eredendően minden tengerész tudja, hogy a földi bűnökért földi büntetés jár, azaz a korbácsolást többnyire a hajóra felcsempészett plusz itóka elfogyasztásából adódó részegeskedésért kapják! :)

Stephen Maturin doktor és az ő kis elméleti fejtegetései - akár csata közben is beszúrva -  nagyon  jól eltaláltak. Az egyik jelenetben például éppen egy tengeri ütközetre készülődnek, a tisztek összegyűlnek az étkezdében és a lehetséges forgatókönyveket veszik sorra, belép a kapitány, és a doktor nem arra gondol, hogy na, végre, itt a főnök, majd ő megmondja a frankót, hogy hogyan lőjük szét ágyúval a franciákat, hanem arra, hogy miféle ember lesz majd Jack harminc év múlva, kiégett, nyugalmazott tengernagyként. Óriási kontraszt! A regény tele van effélékkel, de nem tolakodó, csak olyan hirtelen és meghökkentő módon közbeszúrt megjegyzések és gondolatok formájában, ami nem fáraszt, de elgondolkodtat.

És végsősoron mi mást várunk egy jó könyvtől, ha nem azt, hogy továbbéljen belőle valami a fejünkben, nem igaz? A regény szórakoztató és kellemes időtöltés, azonban a doktoron kívül túl sok intellektualizmussal nem szolgál, így H.H-t nem lökte le a trónról!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.