póztalan hősök

2019.03.09. 14:29

Eimear McBride Kisbohémek című regényére megint csak véletlenül bukkantam böngészés közben. "Egynek jó lesz." Aztán olvasás közben végig úgy éreztem magam, mint akit folyamatosan gyomroznak, úgyhogy a kötet közel sem a könnyed olvasmány kategóriába került végül.

Hőseink Eily és Stephen, de nevük csak a regény vége felé derül ki. A lány 18 éves színésztanonc, aki Írországból kerül Londonba, a színi iskolába. Küzd a beilleszkedéssel, a társas kapcsolatokkal, a tanulnivalóval, a szerelemmel. Képtelen bárkinek is megnyílni, vagy a felszínesnél mélyebb kapcsolatot teremteni valakivel. Csak sodródik, a 90-es évek londoni szubkultúrája behúzza az örvénybe, bulik, drogok stb. Később találkozik Stephennel, aki már befutott színész és 20 évvel idősebb is nála. Egyéjszakásnak ígérkező kapcsolatuk aztán előbb viszonnyá, majd mindent maga alá temető kapcsolattá válik, amibe úgy zuhannak bele, mint egy szakadékba. A lány előbb csak a testi gátlásait vetkőzi le, aztán a lelkieket is, és egyre közelebb kerül a férfihoz. Aki először ugyan adja a laza "felnőttet" a kapcsolatban, meg a macsó férfit, aki nem hűséges, nem hívja fel, amikor ígéri és nem ér haza időben, de azért valahogy mindig karnyújtásnyira tartja magától a másikat. Aztán valahogy ő is azt veszi észre, hogy már nem tud a lány nélkül élni. És ekkor jön az igazi szakadék, amikor feltárják egymásnak a mindenféle abúzussal, komplexussal, erőszakkal terhelt múltjukat, ami hosszú csápjaival a felnőtt életbe is követi a hősöket és próbálja őket visszahúzni magába. Szerencsére végül a jelen győz, de addig hosszú az út.

A történet maga nem túl bonyolult, és nem is különösen eredeti. Inkább a megfogalmazás és az írói feszültségkeltés teszi letehetetlenné a könyvet. Gyomorszorító részletességgel derül fény a hősök múltjának minden mocskos csücskére, de mégsem tudjuk "elfordítani a fejünket" tőlük, végig kell hallgatnunk a szenvedéseik teljes történetét. Így tudjuk őket kicsit megérteni a jelenben is, ahová számos emberi működésképtelenséget vittek magukkal, de ekkor ezeken már nem is csodálkozunk.

Az író nyelvi stílusa leleményes, bár az sem eredeti. A rengeteg névszói állítmány vagy inkább csak állítmány nélkül egymás után ragok fő- és melléknevek egymás után pakolása jellemző. Nehéz megszokni, de nem lehetetlen. A folyó szövegbe illeszkednek a párbeszédek is, és a szövegből kell rájönni, hogy melyik szereplő mondja a másiknak, amit mond. A mondatok sokszor befejezetlenek, néha egy kötőszó után pont érkezik, nem pedig a mondat másik fele. Nagyon nehéz olvasni, de hamar meg lehet szokni. Ami zavaró, hogy ettől a kifejezésmódtól nem lesz jobb a történet. Olyan érzésem volt, mintha csak figyelemelterelésnek használná ezt a stílust a szerző, hogy hosszabb legyen a könyv.

A könyv szórakoztató volt, mondanivalójában brutális, stílusában a naturalizmus keveredett a realizmussal és a dadaizmussal. Mintha nem tudta volna eldönteni a szerző, hogy Trainspotting-szerű brutálvalóságot akar írni vagy valami fennköltebbet is szeretne belekölteni a regénybe. Ha ez utóbbi volt a szándéka, akkor ez nem nagyon sikerült, mégha egy nagyszerűnek ábrázolni kívánt szerelmet is írt bele a történetbe. Sajnos a végére annyira kifacsartak lettek a karakterek a rájuk pakolt mérhetetlen szenvedéstől, hogy a hitelességük és valószerűségük teljesen elveszett számomra. Az elidegenítettséget teljes mértékben megjelenítette a szöveg, azonban ez nem tette művészivé a könyvet, hanem kilúgozott belőle minden humánumot, ami miatt szeretni lehetett volna. Kár érte.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr5914678986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.