Varga Szabolcs Irem kertje című kötetét már a pénztárnál állva láttam meg a könyvesboltban, de végül velem jött és egyáltalán nem bántam meg: többször olvasós lesz, már most tudom. A szerző egy fiatal történész, aki azt a megbízást kapta, hogy áttekintő módon, röviden, olvasmányosan dolgozza fel Pécs hódoltság kori történelmét. Ha visszaemlékszünk nem csak a töriórára, de akár csak az Egri csillagokra is, könnyen belátható, hogy nem vállalkozik könnyű feladatra az a személy, aki a török kori magyar viszonyokat próbálja szétszálazni. Ki kivel van, milyen érdekei vannak, akkor most a török a rossz vagy az osztrák, királyhűek legyünk-e vagy megalkudhatunk a Portával, mert még a pogány is jobb, mint a törvényes (?) uralkodó? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat keresni. Varga Szabolcs megkísérelte, és nagyon is jól sikerült neki.

Pécs 1543-ban esett el, ami a mohácsi csata utáni időkben fokozódó török veszedelem nyomán nem is volt meglepő. Dicstelennek mondják, mivel a védők meg sem próbáltak védekezni, hanem a polgárok egyszerűen küldöttséget menesztettek a törökhöz és átadták a város kulcsait. A valósághoz azért hozzátartozik, hogy a korábbi időkben és azután sem foglalkozott senki a vár(os) megerősítésével, tehát bármiféle ostrom vagy csata maximum a veszteségek növelésére lett volna jó, egy felgyújtott városban meg pl. nem igazán jó élni.

A szerző a város visszavételéig bemutatja azt a hosszasabb korszakot, amikor kiépült a városban a török közigazgatás, jogrendszer, iskolák, közintézmények és egyebek. Számos, ma is meglévő utcára, helyszínre bontva kapjuk az információkat, én azóta nem is tudok úgy menni a belvárosban, hogy ne jutnának eszembe a szerző sorai: itt egy medresze volt, ott az a janicsár tisztviselő lakott és így tovább. Eddig is úgy néztem a településeket, mint amik a megelőző korok és a jelen szerves ötvözetét képezik, de azóta ez fokozottan igaz.

Számomra leginkább a kultúrtörténet volt érdekes: a sokféle népesség, amely itt élt és annak minden lenyomata (gazdaságban, vallásban, társadalmi berendezkedésben, divatban, kereskedelemben). Pl. alaposan meglepődtem, hogy itt mekkora unitárius közösség volt a korszakban, sőt, mintha ez a vallás lett volna többségben. Egy katolikus püspöki székhelyen ez legalábbis "érdekes". De az sem volt semmi, hogy mennyi, mára már eltűnt török épület volt a megmaradtakon kívül is a városban, számos egyszerű lakóház, derviskolostor (a Tettye név ezt jelenti!), fürdők, türbék, medreszék, dzsámik, miegyéb. Egész komplexumok épültek sokszor egymás közelébe, méghozzá egyes magánszemélyek közcélú alapítványaiból! Ez is egy érdekes momentum: a "gaz" törökök, a meghódított területen élve annak szentelik vagyonuk egy részét, hogy kutakat, közcélú épületeket és egyebeket hozzanak létre a közösség érdekében. És azokat fenn is tartják.

A történelem mindig sokkal színesebb, mint amit szeretne elhitetni az emberekkel a politika vagy az oktatás. Ebből a könyvből kiderül, hogy nincs egységes magyar nemzet, nincs egységes gaz török hadsereg, hanem csak történelem van, amiben egyaránt részt vettek jó és rossz emberek, magyarok, törökök és számos más, akkor is élő kisebbség. Az egyén érdekei nem feltétlenül estek egybe a "nemzet" vagy az "ország" érdekeivel, eszméivel, így aztán a realitás mindig valamiféle káoszt jelentett, ahol mindenféle áramlatok keveredtek.

Az egyszerű embernek "mindegy volt," hogy ki és miért égette fel a házát, termését és vitte el rabszolgának vagy gyilkolta le a családját. Az eredmény ugyanaz, ha a török teszi, meg ugyanaz, ha valami garázda magyar úr csatlósai teszik. Akkor most hogyan várjuk el, hogy az illetőnek legyen nemzettudata és "védje a hazát"? Nem volt haza! Arról nem is szólva, hogy tőle mindenféle adót, járandóságot egyaránt követelt a császár, a földesúr, az egyház és a megszálló török is! A vége persze az lett, hogy örült, amikor hivatalosan meghódították a faluját, mert az erősebb jogán a török már csak saját adót szedett (nem is vészes mértékűt), és más adóztatókat nem engedett be.

A nemesség is megérte a pénzét, mert pl. a környékbeli földbirtokosok évtizedekig nem tettek semmit, hogy megvédjék a Dunántúlt a török terjeszkedéstől. Aztán amikor meg már késő volt, akkor kapkodtak fűhöz-fához, hogy jajaj, itt a török Sziget alatt és most mi lesz. Lett, ami lett. Vagy amikor az egymás elleni csatározásaik fontosabbak voltak, mint bármiféle honvédelem. Az egyik a császárhoz volt hű, a másik inkább török hadvezérekkel tárgyalt, mert velük könnyebb volt zöld ágra vergődni. Nem volt ez egyszerű. És egészen sokáig nem volt az, mert a császárt csak akkor kezdte izgatni a török veszedelem, amikor már egész Magyarországot feláldozta mint "előkertet", és a török már Bécs felé kacsingatott erősen. Akkor bezzeg rögtön össze bírtak grundolni egy felszabadító hadsereget és visszapaterolni a törököt délre. Köszönjük. Azóta sem tudtuk behozni a lemaradást, amit több évszázados háborúkkal okoztak.

A kis kötet tehát sok gondolkodnivalót ad az értelmes olvasónak, de aki nem annyira szeret belemélyedni történelmi kérdések boncolgatásába, annak is nagyon érdekes helytörténeti olvasmányt kínál. A velünk élő történelem érzetét adja minden egyes fejezet, a tettyei szőlőktől kezdve a bőriparig és a püspöki palotáig. Minden pécsinek kötelező olvasmány, de nem pécsiek is élvezetet találnak benne.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr7614486958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.