sírva röhögős emberölős

2018.12.15. 09:14

Szécsi Noémi nagy kedvencem már régóta, a Kommunista Monte Cristo című kötete eddig azonban kimaradt, mivel úgy voltam vele, hogy ugyan, kit érdekelnek a komcsik viselt dolgai, hagyjuk már. Aztán végül mégis elolvastam és nagyon nem bántam meg, mert a szerző még erről a finoman szólva sem habkönnyű vagy szórakoztató témáról is úgy tud írni, de úgy, hogy a csillagok lepotyognak tőle az égről meglepetésükben.

Hőse a "dédnagyapa", aki persze nyilván fiktív és semmi köze a szerzőhöz, csupán a generációja dédnagyapáinak toposza, de ettől még kellemesen családias narrációt tesz lehetővé ez az írói eszköz, amivel Sanyi nevű hentesét későbbi dédnagyapaként emlegeti.

Sanyi családneve soha nem derül ki, azonban azt tudjuk, hogy fél életét álnéven éli le, mivel zaklatott élete egy pontján új személyiséget vesz fel - mint más egy új kabátot. Új személyisége háborús hős, rokonok nélkül. Kényelmes. Sanyi szerény sorból származik, anyja "kasszírnő", aki csupán egyszer bukott el, amúgy finom, jólelkű teremtés, akinek egyetlen fia a mindene, mégsem szerelmes belé, mint sok anya a fiába. Valahogy Sanyi mégsem illeszkedik a nagy háború utáni rendszerbe, és előbb titkos, majd nyílt kommunista lesz. Körülötte szaladgálnak a korszak ismert és kevésbé ismert szereplői, hol börtönben, hol forradalmak élén, vagy éppen barikádokon, lincselőalakulatokban. Itt van Korvin Ottó, Rákosi, Szálasi, Prónay és megannyi más ismert tömeggyilkos, akikkel Sanyi pertu, annak ellenére, hogy némelyektől még ő is fél. Sanyinak a kommunizmus többször hozott börtönt, verést, majdnem kivégzést, de aztán valahogy a Horthy-korszakban is megtalálta magát, családot alapított, jól élt (álnevének hála), és tulajdonképpen a "reakció" haszonélvezője volt. 56-ban kicsit meginog a hűsége, amikor szovjet barátai elől akarja megmenteni a fia családját, aztán valahogy mégis sikerül elérnie, hogy belehaljon a saját rendszerébe.

A könyv laza szövetű, mint a szerző legtöbb könyve. Nemigen lehet rajta szoros kronológiát vagy cselekményt számon kérni, de nekem pont ezért is tetszik. Az a mintegy fél évszázad, amit Sanyi életéből lekövetünk, háttérben a magyar történelemmel, nyilvánvalóan egy kiragadott valami, de jól jellemzi a korszakot. Látszik az egész köteten a történelmi kutatás, anélkül, hogy az anyag szárazzá válna. Igazi korregény, de ezt csak az veszi észre, aki nagyon figyel - aki nem annyira, az egy szórakoztató regényként tudja olvasni. A téma súlyát és kidolgozását a szerző utolérhetetlen fanyar, szatirikus humora enyhíti, amire nagy szükség is van, mivel egyébként annyira tömény lenne a borzalom, hogy az agy rövid úton kisülne a kínzásoktól, lincselésektől, politikai gyilkosságoktól terhes történet befogadása során. Így viszont még egy olyan jelenetet is röhögéstől fel-felcsukolva olvasunk, ahol amúgy épp agyonvernek valakit.

A borzalom és a humor egyensúlya teszi egyrészt felfoghatóvá a könyvet, másrészt olyan jó értelemben vett szórakoztató olvasmánnyá, ahol az ember mégis kénytelen közben végiggondolni a magyar történelmet és annak egyes fordulatait. Amitől a 20. században azért volt egy pár. Az ország hol náci volt, hol kommunista, hol megalkuvó, hol bátor, és mindent ugyanaz a "nép(esség)" csinálta... hohó, ideológiai hűség? Az nem volt, kérem. Az emberek élni akarnak, jól élni, megkapni dolgokat, boldogulni és így tovább. Ezek állandó dolgok. Hogy éppen milyen eszközökkel, ideákkal lehet ezeket elérni, az változik. És az -izmusokkal változik maga az ember is: egyiket leveti, a másikat felveszi, ahogy épp az érdeke kívánja. Ilyenek vagyunk.

Kicsit nagyobb távlatból szemlélve pedig a dolgot, ismét Hannah Arendt járt a fejemben, aki a totalitárius rendszereket kutatta. Azt találta, hogy tulajdonképpen a diktatúrában mindegy, hogy épp mi az uralkodó, elfogadott ideológia. A diktatúra természete ugyanolyan jegyeket mutat: egyetlen ideológia erőltetése, személyi kultusz, ellenségkép gyártása, szabadságjogok lábbal tiprása, fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése, erőszakszervezet a hatalom szolgálatában stb. Ahogy végiggondolom, nem kell sok hozzá, hogy meglássam a finom, de egyre nyilvánvalóbb párhuzamokat a mai magyar közélettel (és a világ néhány jól meghatározott országában tapasztaltakkal). Félnünk kell? Lehet.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr3914485580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.