kenyér, föld, szerelem

2018.02.24. 17:49

Mi kellhet még? Bauer Barbara legújabb regényében, a Porlik, mint a szikla című kötetben úgy adagolja a hozzávalókat, mint pék főhősei a kenyértésztába a lisztet meg a sót. Persze, bevált recepten minek változtatni, mondhatná a szerző, és sajnos, mondja is. Mivel már a szerző több könyvét is olvastam, elmondhatom, hogy látok benne potenciált, tényleg látható a fejlődés a munkáin, azonban jobb lenne, ha a kiadói elvárások (legyen benne egy kicsi ez, meg egy kicsi az) kevésbé jönnének át a szövegen. Sőt, merem javasolni, hogy nem kellenek állandó elemek az egymás után következő könyvekbe, mert egy idő után nagyon unalmassá tud válni egy ilyen séma. (Jóllehet, sokan megélnek az ilyesmiből, de nem biztos, hogy irodalmi ars poeticának őket kellene követni.)

Miről is beszélek?

1. Nagyvárosi, hajszolt életű szingli főhősnő. Pipa.

2. Nagymama-unoka nyomozás a múltban. Pipa.

3. Jóképű idegen férfi, aki segít a nyomozásban. Pipa.

4. Légi utaskísérők, akkor is, ha nem róluk szól a regény. Pipa.

5. Egy fejezet a múltba, egy a jelenbe. Pipa.

Ezek a sablonok működnek, tagadhatatlan. Csak ettől nem lesz a regény egyedi, sem a karakterek szerethetők.

A szerző nagyon jól bonyolítja a szálakat, múlt, jelen, több évtizednyi történet egymásba kapcsolódva, lassan rajzolódik ki több szereplő elbeszéléseiből, visszaemlékezéseiből. Az egészet keretbe fogja Amanda, a hősnő története, aki egy nagyon menő, nagyon pesti, nagyon elfoglaltnak látszó (mondjuk ki, borzasztó közhelyes) közgazdász. Nem tud mit kezdeni családja erdélyi gyökereivel, mivel nem élt ott soha, nem járt ott soha, a családja történetéből pedig a felmenői nem nagyon árultak el semmi olyasmit, ami miatt bármi kötődése kialakulhatott volna. Egészen addig, míg a nagymamája el nem kezd neki mesélni akkor, amikor már nagybeteg és várja a halált. Akkor borul rá a posztháborús Erdély, a székely ősök minden nyűgével és bajával. Üldöztetés, határmódosítások, román erőszak, kirekesztettség, szegénység, minden nehézség kijut a család több generációjának.

Amanda a nagyi unszolására el is megy Erdélybe, a régi faluba, ahol az ősei éltek, hátha ott is megtud ezt-azt. És tényleg. Sokkal többet nyer a frissen megismert péktől, illetve az ő nagyszüleitől, mint amire gondolt. Mindenki mindenkit ismert a faluban, és a mai napig élnek ott olyanok, akik ismerték az ő családját, történetét is. És aztán persze kiderül az is, hogy kicsit másképp, mint ahogy ő ismerte (addig bezárólag, hogy nem mindenki az a rokon, akinek látszott).

Itt a 21. században nekem kicsit más bajom van az erdélyi kérdéssel, mint Amandának, hisz tudtommal az én családom nem Csaba királyfival jött be az országba. Trianon óta sajnos mindig úgy kommunikálják a dolgot az egyszerű emberektől a politikusokig, mintha az erdélyi ember az valahogy magyarabb a magyarnál, ősibb az ősinél és jobb mindenkinél. Miért? Nem értem. Igen, egy vesztes háborút lezáró igazságtalan békeszerződéssel átkerültek egy rosszul meghúzott határ túloldalára. Igen, a románok nem bántak velük kesztyűs kézzel. Igen, sokat szenvedtek. Igen, ez borzalmas. Igen, nagyon tiszteletreméltó, hogy ennek ellenére őrzik a nyelvet, a kultúrát, a magyar identitást. De ettől még nem hiszem, hogy Erdélyben zöldebb a fű, vagy kékebb az ég, vagy jobbak az emberek. A határnak ezen az oldalán is szenvedtek az emberek. Itt is csúnyán bántak velük idegen hatalmak. Itt is volt forradalom, megszállás, terror, minden. Akkor most méricskéljük, hogy ki szenvedett jobban vagy többet? A románok voltak gonoszabbak vagy pl. a dél-magyarországi területeket megszálló szerbek?

Van ennek értelme? A világon semmi.

Le kéne szokni tehát arról a gondolkodásról, hogy Erdélyben "zöldebb a fű". Lássuk végre, annak, ami: egy olyan helynek, ahol az embereknek a hatalmi érdekek kereszttüzében sokszor volt igen rossz soruk. És nem csak a székelyeknek. (Szeretünk megfeledkezni ugyanis a terület színes etnikai és vallási összetételéről is. Hm-hm. Milyen érdekes.)

A könyv tehát szórakoztató módon engem sok mindenen elgondolkodtatott. Ugyanakkor valahogy azt éreztem, hogy a szerző többet is kihozhatott volna belőle, ha nem erőlteti ennyire a modern, nagyvilági élet és az egyszerű székely valóság (múlt) közötti párhuzamot. A karakterek mélysége nekem nagyon hiányzott. A cselekmény pörgése egy dolog, de közben az jutott eszembe, hogy még Fülig Jimmy jelleméről is jobban képet alkothattam anno, pedig Rejtő aztán nem sok lelki cizellálást hajtott végre a regényeiben. Ezen a területen még fejlődhet a szerző, de én nagyon drukkolok neki!

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr8213694788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.