Donáth Mirjam Mások álma című dokumentum-önregénye egy New York-i migrációról és annak tapasztalatairól szól. Persze "jó magyar" szokás szerint minden újsághír ezzel kapcsolatban azzal van tele, hogy "de hát visszajött, tehát kudarcot vallott kint", pedig ez nem erről szól.

Érdekes kérdés az utóbbi években ez a nagy ki-, el-, be- és átvándorlás, pedig a történelem során mindig is létezett. Háborúkból, üldöztetésből, természeti katasztrófák elől, illetve jobb élet, lehetőségek és több pénz felé mindig is mentek az emberek, akár tömegesen is, nincsen ebben semmi nóvum. Csak mostanában, amikor tömegjelenségét közelről tudjuk figyelni és elemezni, most lett egyszerre afféle "aha-élmény", amire rá kell csodálkozni.

Mirjam újságírást ment tanulni a Városba, de a könyvből az jön át, hogy ennél azért sokkal többet tanult. Nem is maga a hivatalos ottlét (tanulás, később munka) a téma, inkább maga az élet. A Város milyensége, a pontosan behatárolható etnikai és egyéb kerületek, a rengeteg ember közötti egyedüllét. Úgy általában az amerikaiak jellegzetességei, tipikus helyi adalékokkal. Az, hogy egy 40 milliós nagyvárosban egyedül vagy, akárhány ember is vesz körül, nem nagy meglepetés. Az amerikai sajátosság, hogy nem tudnak mély barátságok kialakulni, szintén ismert jelenség, amit többen is megerősítenek a könyvben. Én kevés embert engedek közel magamhoz, de azokhoz nagyon ragaszkodom. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnék olyan közegben élni, ahol a felszínes "chat" az életforma, és senki nem törekszik igazi emberi kapcsolatok kialakítására. Ez valami borzalmasan sivár élet. A pénz, a hatalom, a siker az érték, nem pedig az, hogy milyen ember vagy. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek rendes emberek akár Amerikában, akár a könyvben leírt személyek között, de azért mégis végig az volt az érzésem a sokféle történet olvastán, hogy elképesztően felszínesen élnek emberek - életvitelszerűen.

A különböző időszakban érkezett bevándorlók lazább vagy szorosabb közösségeket alkottak, köztük a magyarok is, akik viszont inkább csak egy-egy karizmatikusabb személy és nem az "együvé tartozás" köré szerveződtek. Annál inkább pl. az ortodox zsidó közösségek, akik egészen zárt rendszerben élnek, nem érintkeznek senkivel, csak egymással, külön városrészben laknak, némelyik csak jiddisül vagy héberül beszél és így éli le az életét. Döbbenet.

Külön színfolt volt még a lakáskérdés. Az egész könyv pl. aszerint oszlott fejezetekre, hogy éppen hol lakott a szerző: egészen pontosan 12 helyen, míg ott élt. Azért ez durva. Az albérletárak miatt gyakorlatilag mindig meg kellett osztania a "rókalukakat" másokkal, ami alatt nem barátokat, hanem szó szerint vadidegeneket értünk, ami ismét csak rémisztő. Itt megint van egy nagyon amerikai dolog: a háztulajdonosok sem csinálhatnak bármit a házukkal, hanem igazgatótanácsuk van, és az dönt arról, hogy kinek adhatod ki a lakásod, vagy eladhatod-e az xy-nak. Őrület! Sokszor egészen abszurd helyzetek alakulnak így ki. Az árak mellett tehát további gondként kell megküzdeni azzal, hogy szerződés nélkül, "fekete al-albérlőként" lakik valahol az ember. Mirjam is járt úgy, hogy átverték, kitették az utcára az éjszaka közepén, mert a kihívott rendőrök a "problémamentes" 120 kilós fő-albérlő mellé álltak. Elképesztő.

A könyvben további remek példák is szerepelnek arról, hogy Amerika korántsem az ígéret és a szabadság földje. OK, jogászként erről tudtam korábban is, de azért az elsőkézből tapasztaló szerző erre is rá tudott tenni. A rendőrök gyakorlatilag bármit megtehetnek veled, ha nem vagy szimpatikus, vagy csak simán "fenyegetőnek" tűnik a viselkedésed. Lelőnek a nyílt utcán. De ilyen "félrendőr" a parkőr is, aki közli, hogy nem ülhetsz a fűre, csak a kijelölt útvonalon kocoghatsz, nem labdázhatsz és egyáltalán, EBBE a parkba nem jöhetnek gyerekek (???), vidd innen a porontyod. Vagy a strand, ami "bezár" este hatkor, és akkor már a homokban sem ülhet az ember egy nyári estén, mert átparancsolják a sétány padjaira. Miért? Mert ha este belefulladsz a tengerbe, amikor nincs ott Mitch, akkor perelhetnéd a várost érte, mert nem védtek meg. Kollektív idiotizmus, komolyan.

Vannak persze a szerzőnek kellemes élményei is, azonban egyáltalán nem arról szól a kötet, hogy akár a negatívumokat, akár a szirupos részeket túlhangsúlyozná. Egyszerűen leírja, hogy ott milyen volt az élet. Sok nehézséggel teli, hiszen egy migránsnak nincs szociális hálója (nincs család, nincs ezeréve ismert szomszéd néni, nincs ráköszönő volt tanárnő, semmi), magának kell intéznie mindent. Vannak emberi kapcsolatai, de azok többnyire felszínesek, vagy ideiglenesek. Folyton változás van. És ami a legfájdalmasabb, hogy a hátrahagyott szerettei nélküle változnak, öregszenek vagy éppen halnak meg. Ugyanakkor sok embert ismert meg, a világ minden pontjáról, megtalálta a szerelmet, és legalább három helyen otthon van - valamennyire.

Ez a könyv nagyon aktuális, okosan megírt és tényleg elgondolkodtató.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr5113571189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.